Magyary Ágnes: Halál Kolumbiában, halál az olvasóra
2006. június 25., vasárnap
Nuria Amat: A kokainkirálynő
(ford. Pávai Patak Márta)
Patak Könyvek, Leányfalu, 2006.
Nuria Amat spanyolul író katalán írónő, olvashatjuk a fülszövegben. Regénye Kolumbiában játszódik. Ettől függetlenül vagy pont emiatt végig pereg előttem egyetemista éveimnek kötelező latin-amerikai olvasmány listája, miközben a regényt olvasom. Mit mondhatnék: néhány mű ezek közül igencsak embert próbáló. Sok idő telt el, és rengeteg papír veszett kárban, amíg megszületett Márquez, Borges és a többi „nagyok” életműve. Egy dologra viszont rájöttem már egyetemista koromba. A szappanoperák sokszor már ezekben a korai művekben is ott csíráztak. Az elengedhetetlen kellékek adottak: végy egy fiatal nőt, a legjobb, ha árva; tedd be egy számára idegen környezetbe; adjál neki egy kis földrajzi egzotikumot, hiszen abból van bőven Latin-Amerikában (sivatag, Andok, őserdő stb.); legyen szerelem epekedő, sóvár, soha meg-nem-boldogító, de mindig örök lánggal égő; fűszerezd néhány elvetemült gonosztevővel... és kész.
Nuria Amat ezekkel a klisékkel dolgozik. A főhős Rat (akinek egészen véletlenül az anyja már nem él) valahogy Kolumbiába keveredik, ahol megismerkedik egy Wilson Cervantes nevezetű férfiúval, aki amolyan laza átmenetet képez az idült alkoholista és a mindenre elszánt szabadságharcos között. Rat követi a férfit a világvégére, amely jelen esetben az őserdőt jelenti. A férfi menekül valami elől. Hogy egész pontosan mi ez, az nem derül ki, mert annyira rejtelmes és titokzatos a regény nyelvezete, hogy csak a nagyon figyelmes olvasó érti meg. De nagyon nagy baj van, az bizonyos. Ezt még én is megértettem.
Az írónő hangulatot akar teremteni, de azt aztán nagyon. Amolyan minden mindegy, mindannyian meghalunk, éljen az őserdő! hangulatot. Ezért aztán mozgósítja a mágikus realizmus összes kelléktárát: táncoló fák, magabiztosan közlekedő malacok, a családon uralkodó nagymama, hibbant fekete szomszédasszony, személyiségzavaros gerillalány. Ha ettől az olvasó nem érzi, hogy ez már majdnem olyan, mint Márquez, akkor semmitől nem kattan be.
A történetet Rat meséli el. Leírások, érzések, még Wilsonnak, a szeretőnek a gondolatai is Rat szűrőjén keresztül jutnak el hozzánk. Van itt minden, ami irodalmi közhely, lerágott csont: utazás, menekülés, boldogtalan szerelmes, gyilkosság, bosszú. A cselekmény lassan bontakozik ki, mert a költőinek szánt nyelvezet uralja a regény világát. De még sincs súlya a dolognak, inkább szenvelgésnek hat az egész lírizált ömlengés. „Így szólok: Wilson, a hallgatásod jobban fáj, mint a hazugságod, mert a hallgatásodban én nem létezem.”(9.) „Wilson, légy szíves. Beszélj halkabban. Félek a denevérektől, a leskelődőktől. Aidától, a hangoktól, a csöndtől.”(10.)
„Meghalok, nyöszörögtem.
Nem voltál hajlandó elhinni.
Meghalok, ismételtem el.
Most sem voltál hajlandó elhinni. Eltelt száz év. Nem akartad elhinni, végül aztán te is kimondtál egy hazugságot.” (34.)
„Még az éjszaka tartja magánál a ház kulcsait. Időnként, amikor semmi sem történik, a néma szavak sem győzik le bennem az elvágyódást, s hangtalan lőfegyver módjára fenyeget a múló idő, és valaki elsüti a kezemben.”
Itt már metafora, hasonlat sem segít, hanem inkább ront. Ha kevésbé szeretne fennkölt lenni, és jobban a lényegre szorítkozna Nuria Amat, akár jó is lehetne ez a regény. Így viszont olyan az egész, mint egy jobban sikerült ponyva, vagy egy elbaltázott lányregény.
A tanulság az, hogy az a téma, amiből kikerekedhet egy izgalmas újságcikk, nem feltétlenül elég egy regényhez, illetve attól, hogy valaki képes egy mondatban háromnál több költői fordulattal élni, még nem fog jó könyvet írni. Egy ilyen téma, mint a kokaintermesztés, a szegénység és az erőszak együttese rengeteg csapdát rejt magában. Nagyon ügyesnek kell lenni ahhoz, hogy ne közhely vagy bágyadt szenvelgés legyen az eredmény. Nuria Amat érzésem szerint nem tudta ezeket kikerülni. Vagy nem is akarta.