Lőrincz György: Pusztulás
Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005.
Hogyan emeljük irodalommá a legközelebbi múlt eseményeit? Sokkal könnyebb a középkorról regényt írni, mint azt megfogalmazni az epika nyelvén, hogy mi történt egy vagy akár húsz évvel ezelőtt. A transzszilvanizmus nyomdokain haladva könnyű megtalálni a megfelelő beszédmódot az események elmondásához. De vajon tudunk-e újat vinni ebbe? Bertha Zoltán egy helyen mágikus realizmust emleget, mely fogalommal én óvatosan bánnék, hiszen a latin-amerikai mágikus realizmus jobbára a francia szürrealizmusból táplálkozik. Talán annyiból mégis találó ez a terminus, amennyiben az erdélyi próza sajátosságát próbálja megragadni.
Babits Mihály írja valahol, hogy egy kort mindig sokkal jobban jellemez egy másod- vagy harmadrendű író, mint a legjobbak. Lőrincz Györggyel is így vagyunk valahogy. Nagyon értékes munkát végez, de a jó prózához nem ért. És mégis: biztos vagyok benne, hogy száz év múlva az ő könyveiből sokkal többet fognak megtudni a kíváncsiak a mostani Székelyföldről, a ma élő emberek problémáiról, mint egy újságból, vagy egy másik, ma született, ún. értékes irodalmi műből.
Lőrincz György szociografikus érdeklődésű szerző. A munkái is ennek jegyében születnek: a szociográfiai eseteit szeretné irodalommá emelni. A Pusztulás című regénye a háború utáni székely paraszti világot állítja középpontba. Egy család kálváriáján, küszködésén, sorsán keresztül próbálja elmondani a múlt eseményeit, és megmagyarázni a ma miértjeit. Ez a könyv 2004-ben megkapta az E-MIL próza díját. Úgy vélem, hogy a regény első feléért, Az örökség őrzőjéért. Ez az a rész, ahol az írónak sikerült jó prózát letennie az asztalra. A könyv további egységeiben az epika sem csillog, de a jellemrajz sem éri az első rész színvonalát. A történet az első rész után már nem egységes, az epizódok laza láncolatát csak a regény főszereplői kötik össze úgy ahogy. Az az érzésünk lehet, hogy az író kiadatlan szociográfiai munkáit gyúrja egy regénybe. Az alakok – Köblös Orsolyát kivéve – nem hús-vér személyiségek, hanem egyszerűen csak az író szócsövei.
Van-e katarzis a Hargita lábánál? A regény három részből áll, és ahogy Pomogáts Béla az utószóban írja, a klasszikus családregény szerkezetét követi. A három rész három nemzedék sorsát meséli el – a „műfaj” elvárásai szerint. Az első rész Az örökség őrzője címet viseli. A középpontban a háború utáni események állnak. A helyszín egy sajgóföldi (székelyföldi) falu: Tarnóc. A főszereplő Köblös Orsolya, az egyszerű tanítókisasszonyból tekintetes asszonnyá előlépett nagygazda. Pomogáts Béla Kurátor Zsófival, Égető Eszterrel rokonítja Köblös Orsolya alakját. Nem véletlen, hogy Németh László „görögös” nőalakjai jutnak róla eszünkbe. Köblös Orsolya egy görög tragédia hősnőjét idézve áll helyt a nehéz időkben, és dacol a „zsarnokkal”, mint egy mindenre elszánt Antigoné. A zsarnok jelen esetben nem azonosítható egyetlen személlyel – annál inkább az egész rendszerrel.
Köblös Orsolya kívülállóként kerül be a sokföldes, gazdás világba, és ahogy az a görög tragédiákban lenni szokott: megállja a helyét. Kitartásával és elszántságával mindenki fölé emelkedik. Nem alkuszik, és nem enged. Azonban a vagyon megtartásának nincs módja, és a bukás ebben az értelemben elkerülhetetlen. Így születik a székelyföldi Antigoné.
Köblös Orsolya története a jelenből indul, a változások utáni évek tájékán. A narrátor a távolból, a völgykatlanból, a tájat pásztázva szűkíti le a perspektívát, és így érkezik el a tornácon üldögélő, öreg Köblös Orsolyához. A mindentudó narrátor beszél, beszél, de aztán később más hangok is előjönnek: Orsolya, Kenéz esperes, Varró Etel visszaemlékezései. Akik külön-külön idézik fel a múltat, mégis ugyanazt a történetet mesélik. Egymás elejtett szálait szövögetik tovább a saját emlékeikben.
Tragikus események, emberi sorsok és szenvedélyek: erről szól ez a könyv. Mint minden becsületes családregény. Reménytelen szerelmek (Köblös Orsolya és Kenéz tiszteletes közt), be nem teljesült vágyak (Varró Etel szerelme Köblös Ákos iránt), féltékenység (Varró Etel gyűlölete Köblös Orsolya iránt), asszonyi rivalizálás, irigység. Ebben a korban, ahol a józan ész kudarcot vall, csak a félnótásak igazodnak el a világ dolgaiban. Vaják Péter az a látomásos ember, aki megjósolja a jövőt: a földek elvesztését, a majdani visszaszolgáltatást és a teljes pusztulást. Az ő szürreális világával szemben áll Kenéz tiszteletes önmarcangoló, racionális világképe. Ütközik a ráció a hiedelmekkel, ahol ráadásul abszurd módon az észnek kell meghajolnia a falusi önjelölt próféta előtt. Nem csoda, ha Kenéz tiszteltesben az átélt események hatására meginogni látszik a hit.
A nézőpont-, az idősík váltások, a világnézetek ily módon való ütköztetése, az emberi kapcsolatok bonyolult relációja teszi izgalmassá Az örökség őrzőjét. A katarzis sem marad el – Köblös Orsolya heroikussá növekedett alakjának köszönhetően, aki a regény legjobban kidolgozott szereplője, és aki a keménysége mögött mégis a legemberibb, illetve a legesendőbb jellem ebben a műben.
Győzhet-e az ember az istenek segítsége nélkül, avagy hogyan válik egy görög dráma példázattá? A második rész címe: Félálomban. A főszerep ezúttal Kenéz tiszteletesé. Idő: a hetvenes-nyolcvanas évek. Kenéz tiszteletes története példázza egy egész nemzedék sorsát az állandó le- és kihallgatásokkal, fenyegetésekkel, zsarolással, ahogy a hatalom a családba is beférkőzik, és szövetségeseket szerez magának. Kenéz tiszteletes magyaráz, kommentál, értelmez. Magyaráz az olvasónak, fejtegeti a kor rejtélyeit a híveinek. A szószékről Csingiz Ajmatov egy történetét olvassa fel, amelyben egy nomád nép leigáz egy másikat. Megpróbálják megfosztani őket az emlékeiktől. A parabola egyértelmű. Kenéz tiszteletes a magyarság sorsáért, a megmaradásért aggódik – az olvasó pedig elkezd unatkozni. Ebből a részből hiányoznak az első rész finom árnyalatai, az abszurd, szürreális elemek. A nézőpontváltások ugyan megvannak (hol Kenéz tiszteletes, hol Kuron Anna, a felsége, hol más beszél), azonban inkább a kor hű krónikájának tűnik ez a rész, amely tanmesénél magasabbra nem tud emelkedni.
Élnek közöttünk még héroszok? A harmadik rész a Pusztulás címet viseli. Köblös Áron sorsa fogja össze a különálló, már-már szétesőnek tűnő történeteket. Epizódok sora hivatott bemutatni a bomlást, a széthullást, a talajvesztettséget. Köblös Áron jön-megy Sajgóföldön, találkozik emberekkel, szembesül jó és rossz sorsokkal – miközben ő maga is küszködik. Számára már semmiféle győzelem nem létezik. Még a morális felülemelkedés lehetősége sem adatik meg, mint édesanyjának, Köblös Orsolyának, hiszen senki sem kíváncsi a hősökre, ebben a korban a héroszok nevetségesek – vagy óhatatlanul azzá válnak. Kenéz tiszteletes és Köblös Áron között alig van különbség: mindketten egy kicsit kívülállókként, egy kicsit odatartozókként is mozognak ebben a térben, döbbenten állnak az egyes emberi sorsok előtt, magyarázzák a kisebbségi lét múltját, találgatják a jövőjét. Köblös Áron nem lehet hős, csak bukott ember. Ugyebár: a héroszok kora rég lejárt.
A regényt az Epilógus zárja. Az unoka, Köblös Árpád kivándorol. A meghasonlás teljes Köblös Áronban. A miértek válasz nélkül maradnak, hiányoznak a fejtegetések, a regény azzal ér véget, hogy apa és fia között valami elszakad. Köblös Áron magában tusakodva utazik haza. Itt már nincs helye a katarzisnak, az isteneknek és héroszoknak. Annál inkább az elbizonytalanodásnak, a kétkedésnek. A regény – a „pusztulás” szimbólumaként – egy súlyosnak szánt kérdéssel zárul, Köblös Áron töprengésével: „Vajon nem örömre, bánatra született?”
A könyvet, ahogy utaltam már rá, Pomogáts Béla utószava zárja. A grandiózusra kerekedett tanulmány olyan jelzőket használ, olyan párhuzamokat von, amelyeket nehezen találunk meg a regényben. Történelmi kontextusban olvassa a művet, amivel nincs is semmi baj, csak éppen a prózai megformálás szorul háttérbe a historikus elmélkedés mellett Pomogáts tanulmányában. Habár azért tesz egy szemérmes kijelentést, hogy a regény első fele jobban sikerült – az epika mérlegével mérve.
Lőrincz György fehér holló a mai erdélyi magyar prózairodalomban. A transzszilvanizmus és a székely írók hagyományait próbálja tovább vinni, de hiányzik belőle Tamási humora, vagy a nyelvi megformáltság ereje. Nagyon érdekli a háború utáni paraszti világ, erről tanúskodnak korábbi munkái is, és nagyszerű forrásmunka lesz majdan egy jobb prózaíró számára, aki ezt a korszakot szeretné megírni. A regény összes gyengeségeivel együtt örömmel olvastam Köblös Orsolya történetét, és igencsak bosszankodtam, amikor úgy a szászhúszadik oldal után rájöttem, hogy immár csak a szerző bábjai jutnak szóhoz.
Magyary Ágnes az Erdélyi Teraszon
Még, még, még! Kritikából nem elég!
Kik az Erdélyi Terasz szerzői?
Visszalépek a főoldalra!
