Erdélyi Terasz

Szeretett volna hahotázva kacagni, de nem jött össze neki, többnyire csak mosolygásra futotta. Azt is beárnyékolta, száját elhúzta a bánat, a mások bánata. Darfurban például felégettek egy falut, Szádr Szitiben öngyilkos merénylő a túlviágra küldött több tucat ártalant.
„Kellemes Karácsonyt!” Kellemes karácsonyt akar kívánni, ám körülötte röhögnek, viháncolnak, önmagába zárkózik.
Teherautósofőr, fél, hogy meglopják.
Nem sírt, ha bántották, nem örvendett a dicséretnek, „Boldog új évet!”
Más, mint a többiek. Ha berúg, angolul szaval verseket, nem emlékszik rá másnap.
Férjét akkor hagyta ott, amikor az kiszálláson volt, az interneten keres társat, egyik sem elég férfias neki.
Iszik, de módjával.

Bort, búzát, békességet. Bort a léleknek, búzát a szemnek, békességet a vagyonnak. Hisz’ mámoros lélek, ködös világunktól beteg szem, és nem piszkált tulajdonjog a recept. Mihez is? Nem tudom, nekem nincs semmim, úgy érzem. Nincs lelkem az új évhez, túlságosan fárasztó volt ez, ami napok múlva már múlttá titulálódik. Nincs szemem, nem látom tisztán a világot. És nincs vagyonom, az államnak dolgozom. Meg a népnek, talán. Ha van olyan: a népemnek.

Nobel végrendelete előírja, hogy az irodalmi Nobel-díjas a díj kiosztása meg a bankett előtt beszédet mond az Akadémia stockholmi székhelyén – válogatott hallgatóság előtt. Van, aki betegsége miatt nem tudja felolvasni, vagy nem vesz részt, és akkor mások felolvassák. Pinter előrehaladott kora meg betegsége, Jelinek tömegiszonya miatt nem vett részt, Pamuk viszont annál inkább élvezte a közönség jelenlétét, ő megjelent. Őszintén bevallotta, hogy örvend a figyelemnek, ami körülveszi – a Börze épületében is, ahol beszélt meg mindenkor.

Megpróbálom röviden összefoglalni az egyéb „miért”-eket (miért ír az író, miért ír Pamuk), akinek ez nem elég, a beszéd teljes szövegét megtalálja az Akadémia honoldalán, mely angolul is tud. Azt kell választani – ott is Pamuk lapját. Ha valaki törökül nem beszélne, megkapja angolul, franciául meg németül. 

A beszéd címe magyarítva Apám utazótáskája lenne, és ez a táska illetve a köré kerekített személyes történet a keret. Amit Pamuk annak ürügyén elmond – kettő. Egyrészt milyen nagy hatással volt rá az apja, másrészt, hogy ő maga miért ír. Szerinte az író megfigyeli magán, megtalálja saját magában a sebeket. Az író feladata megírni azt, amit mindenki érez, anélkül, hogy tudna róla. Az igazi irodalom alapja az a gyermeki hit, hogy az emberek hasonlítanak egymásra. Pamuk az egyén félelmét írja meg – a különbözőség szülte kívülállóságtól, hogy értéktelennek tartja a közösség, amelyben él, hogy megalázza. Törökország, mint két világ közötti ütközőpont, hol ide, hol oda tartozik. A félem, az, hogy mindeniktől különbözik, ezért ide sem, oda sem számítják, egy egész közösség lelkén sebet ejt.

Pamuk a világtól immár harminckét éve elvonultan él, mert ír. Minden írónak magányosnak kell lennie, hogy legyen hallása megtalálni magában azt a másikat, akinek a szavait végül lejegyzi. Apja utazótáskájában saját kéziratait adta át fiának, hiszen szépirodalmat írt maga is párizsi szállodákban, ahová kereskedőként került ki. Viszont az alkotói szüneteket leszámítva élte az isztambuli polgári életet, azt jobban szeretve, mint magát az írást. Nem lehetett igazi író, dönti el a fiú, Pamuk. Különben ezer más dolog miatt lehet írni, ír ő maga is: mert örömet szerez neki, mert más munkát nem szívesen végez, mert dühös az olvasóira, mert öröm egy szobában magányosan ülve szövegeket fogalmazni. Mert az egész világnak meg kell tudnia, hogyan élnek az isztambuliak. Mert szüksége van az elismerésre, amit az írásai váltanak ki. Mert úgy valósítja meg önmagát.

Mert boldog akar lenni.

előzmény:

Gergely Tamás: Pamuk kacsint

Ma, amikor kevesebb nyomtatott példányban jelenik meg egy művészeti havilap, mint ahányan naponta a Spanyolnáthát olvassák, öröm arról hallani, hogy az amerikai Time magazin kitüntető figyelemmel fordul az internet felé.

Gratulálunk, hogy a Spanyolnátha olvasása révén Te is hozzájárultál ahhoz, hogy a Time magazin idén „Az év embere” kitüntető címet az internetező embernek adományozta. Az indoklás szerint „Az új web arról szól, hogy milliók apró lépései összeadódnak, és együtt jelentős hatást gyakorolnak. Az egész Földre kiterjedő óriási társadalmi kísérlet történik, amely új nemzetközi egyetértésről szól, de nem a politikusok és nagy emberek, hanem a polgárok, az emberek között.”

Köszönjük, hogy a Spanyolnátha téli lapszámának rekordot döntő, mindössze néhány nap alatt történt közel négyezer megnyitása között ott volt a Tiéd is, s a lapot olvasó, a díjjal elismert internetező közösség tagjaként aktívan figyelemmel kíséred a hálózati kultúrát. Köszönjük szerzőink közreműködését; olvasóink figyelmét; támogatóink segítségét: Miniszterelnöki Hivatal, Képző- és Iparművészeti Lektorátus, Ifjúsági és Szabadidő Ház, Magyar Posta Rt., Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány, Debreceni Egyetem, Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, s bízunk benne, hogy jövőre Miskolc város eddig elmaradt figyelmére, ösztönzésére is számíthatunk.

Figyelmedre 2007-ben is számítva békés, boldog karácsonyt és internetes élményekben gazdag új esztendőt kívánva köszönt
Vass Tibor főszerkesztő, Berka Attila olvasószerkesztő, Török-Szofi László hálóteremőr, Vass Nóra szerkesztőségi titkár

Mire is emlékszem, így félájultan az év végén meg egy héttel az esemény után? Mert mindig tizedikén, december tizedikén tartják, utána lehet állítani a világot. Fontos ez, amikor lassan már a Golf-áram is megszűnik... Állandó még a frakk, mint megtudtam, a katonai uniformisból született ruhadarab – míg a nők variálhatnak, a férfiak azt kell hordják. Ha van nekik. Ha nem, akkor bérelik. Nekik, nem saját bugyellárisból. Bár a tízmilliót bezsebelik.

Silvia ruhája, ruhakölteménye. Silvia, ugye, a svéd királyné, rá összpontosul a figyelem, kötelezően ő a beszédtéma immár harminc éve, még meg is lehet unni. Hogy milyen kalapban jelent meg, milyen diadémot választott, mennyire kivágott a nagyestélyije. Hát bizony, az idő nem kegyes még a királyi családdal szemben sem, a huszonöt és harminc közötti királyi gyerekek jobban mutatnak. Frakkban is, kivágottan is. Ebben az évben viszont Silvia kifogott kritikusain: minimálist mutatott magából, annál többet a japán dizájnból, ami távolról kecsesnek meg egyszerűnek tűnik, közelről aprólékosan kidolgozott... Nem a saját szememmel láttam, a tévé mutatta, bárki megtalálja, ha a Google keresőprogramba beírja a bűvös kulcsszavakat: Silvia + Nobel + 2006.

Pamuk kacsint. Hát bizony, az történt... Mikor a kamera végigment a Nobel-díjasok során, éppen a királyi családra vártunk, az irodalmi díjas Pamuk belekacsintott a kamerába. Hát, hogy is mondjam... Már a nemzeti tizenegy tagjai sem teszik ezt, mert... túl komolytalan. Legutóbb az olimpiai játékok női rövidpályásai kacsintgattak, bár nekik kereszt volt a nyakukban vagy aranylánc, mütyürök csuklómagasságban, Pamuk közvetlenségét nem tartottam odavalónak. Még akkor is, ha korábban elhangzott beszédéből megtudtam, hogy erősen áhítozik a külvilág figyelmére. Erről ugyanitt, ám később.

Ha Isten bankára is részese egy gyilkosságsorozatnak, akkor sejthetjük, hogy nem Bakócz Tamás pápává választásáról fog szólni ez az egyébként rendkívül izgalmas könyv. A Londont, Madridot, Buenos Airest is helyszínként sűrűn szerepeltető szerző mindent megtett, hogy túlszárnyalja Dan Brownt. Az igyekezet néhol jól, néhol komikusra sikeredett. Az összeesküvés-elméletre alapozott nemzetközi thriller kódokban, mesterkémekben, kettős ügynökökben, átállt kalandorokban és különböző listákat gyártó szervezetekben bővelkedik. Van benne megmentendő lány, James Bondra emlékeztető, néhol olasz nevet választó szigorúan titkos ügynök stb.

Az író számára egy-egy világváros is csak colour locale, ami kapcsán még művészetelméletileg is felületes. A római Szent Péter teret káprázatosnak mondja, azért, mert ott egyaránt megtalálhatjuk a keresztény és a pogány szimbólumokat. A szerző saját szavai következnek: „a művészek jellemzően nem kötelezik el magukat egy művészeti ágnak, vagy vallásnak, és ezeket a többi ember számára emészthetően is össze tudják házasítani”. Ami két dolgot jelent. Az illető nem hallott Dantéról, aki elkötelezte magát, választott a guelfek és ghibbelinek közül. Ugyanakkor szerzőnk Balassiról sem hallott, ki ezekkel a szavakkal halt meg: „Mindenkor Isten katonája voltam.” Folytathatnánk.

A szerző lógott a művészetelméleti kollokviumokról, azért még képes összeütni egy trendi thrillert. Igaz viszont, hogy erőst tétovázik: a vatikáni svájci gárda egyenruháját Michelangelo tervezte-e, vagy Raffaello színei hatottak-e rá :) És beáll a regényiparos monoton taposómalmába: már a negyedik oldalon megölnek egy papot. Noha a poroltó majd minden esetben fegyvernek tűnő és használandó tárgy, az izgalmas menekülés közt Rocha örökké talál egy kis lehetőséget az itáliai várostörténelem festegetésére.

Kérem, az olvasó ne dőljön még hátra, mert jönnek a rossz fiúk, egzotikus tetoválásokkal, a CIA embereivel tartott szoros kapcsolatokkal, bombák repkednek Londonban, aztán ellátogatunk a békésnek tűnő Madridba. A csehovi dramaturgia szerint falon tartott puska – akarom mondani poroltó – eldördül. A világbékét fenyegetik a gonoszok, a pápa nincs biztonságban, áruló került a titokzatos társaság soraiba, és a helyes újságírólány is levetkőzik (egyszer) a szállodában. Igaz, törülközőbe csavarva.

Borzongj, izgulj, élvezz. Nyakunkon a világ-összeesküvés! Burjánzanak a titkos társaságok, mindenki szabadkőműves. Már aki él. Lehet, hogy a pápa is.
Folyt. köv.?
Reméljük: nem.
Louis Miguel Rocha: Az utolsó pápa (JLX, 2006.)

Vörös nyakkendője, fizet a szexért, csakis prostituáltakhoz közelít.
Beszédében elítéli a kommunizmust, meglehet, így ejti: „komonizmus”. Egy biztos: nehéz volt tisztának megmaradni, hosszú ideig azt hitte, mindössze a csecsemők meg az öngyilkosok képesek rá. Utólag kiderült, csak a csecsemők. Egyenesen utal itt Szilágyira.
Legalább száz költőt megöltek, nem tudni, hány akadt fenn a Jagoda hálóján.
Kihasználták őt, dehogyis ölte ő meg, kifütyülik, a hülyeségnek is van határa. Hülyeség elipszilon.

December 17-én este a kolozsvári Bulgakovban fellépett a XIII Marha Légiója és a Szomszédnéni Produkciós Iroda (a képen egy ex-elnök: MBJ)

Szomszédnéni feltrancsírozna egy husikát – avagy BéFé akció közben.

Akkormost ölbe veszlek vagy sem? Kukorelly Székely Csaba társaságában.

Csélmájtárégyinpárkáré, avagy milyen, amikor a betű királyabb az Emilnél. (Sztárnak születni köll.)

Molnár Vilmos

Burusra vessétek (vigyázó szemeitek, ugye).

Barátkozzunk a pirossal...

Farkas Wellmann Endre

Koppány vagyok, mit tagadnám? Nagy Koppány Zsolt

Minőségi szövet (asszem).

Májnéjmiz Csaba. Székely Csaba!

Legerdélyibb magyar írónak lenni: hogyan is néz ez ki Kukorelly-ül?

Nagyonrettenetesen nagyságos hadúr is felvette a kopasz divatot.

Gyűrűkura vagy valami ilyesmi...

Mondjuk na, hogy tényleg ez az új irodalmas divathullám a hajviselet terén: Lövétei.

Legfeketébb a Vincék között.

kapcs.

Váradi Nagy Pál: Humorkalászvegász - defibrillátorral

Kinéz, felesége halott, ötvenhat éve együtt voltak. Jóban-rosszban, Rigába készültek éppen.
Most akkor hogy legyen? Úgy érti, belterjes vagy sem, ha egyszer kicsi.
Nevetünk vagy röhögünk rajta? Élvezet! Belehajtott az árokba, áradás van. Tönkreteszi a kocsit, nem az övé, lopta. Nem vette el az ékszerüket, mindössze levetkőztette. Megbüntette, más szóval.
Röhög a markába, utoljára röhög. Kérdezi még azt is, hánykor zárnak – hétfő van...

Rövid bevezető után azon kapom magam, hogy Bálint Ferenc szomszédnénis ketté akar vágni egy diáklányt. Az E-MIL évzáró maratoni irodalmi estje ugyanis villámgyorsan elkezdődött, szinte pontosan 6-kor, majdnem teltházzal a Bulgakov kávézó irodalmi szalonjában. Orbán János Dénes a házigazda szerepében tűnt fel a mikrofon szivacsos végén és pár mondat után, melyekben a közönséget köszöntötte, és Bréda Mesternek ajánlott paródiáját felolvasta, máris a Szomszédnéni Produkciós Iroda egyszemélyes előadása folytatta a rekeszizmok próbára tételét. Ez az est nem sikerült neki(k), úgyhogy róluk ne többet.

A felolvasókat találomra hívta a házigazda a mikrofonhoz: cédulákat húztak. Hogy nem volt-e pecsét vagy szakadás, esetleg számozás a cédulák hátoldalán jó kártyapakli becses lapjaihoz illően, az gyanús a végleges sorrend alakulása szempontjából. Molnár Vilmos első felolvasó tört magyarsággal olvasott, igazán nagy hatást nem tett a közönségre. Közben elindult a felolvasóról készült karikatúra a közönség sorai között kézről kézre – majd minden felolvasóról indult egy torzkép Csillag István grafikus kézjegyével. Burus János Botond következett, de ő sem dolgoztatta meg a rekeszizmokat túlságosan. „Sajnos nem lesz viccesebb tovább sem, úgyhogy köszönöm szépen” – zárta időben felolvasását Burus. Vagyis mielőtt unatkozni, mocorogni kezdett volna az egyre gyarapodó közönség. Farkas Wellmann Endre következett az ember tragéjának palimpszesztjével, Orbán tragédiájával, és meg is dolgoztatta bizony rekeszizmainkat, bár a műveltebbeknek szánt vájtabb fülű humor bizony nem talált széles körű befogadásra. Csak a jól bevált arasznyi látókörű humor ragadott meg mindenkit. Őt egy meglepetés-felolvasó követte, Murányi Sándor Olivér, aki csak később került be a programba, ezért róla nem volt karikatúra. Bár bónusz-felolvasó volt, amíg megjáratta Herkulest Székelyföldön, alaposan megnevettette a hallgatóságot. Lakatos Mihály szappanoperája hangzott el ezután, hallgatva fogyasztható szöveg, legalábbis a közönség reakciója alapján így tűnik. Kukorelly Endre olvasott utána Samunadrág című kötetéből, és nehéz kimondani, nem aratott osztatlan sikert. Nem úgy Székely Csaba, aki az eddig sokszor testnedvekkel átitatott humort szelídítette a tőle megszokott színvonalon: Kukorelly-paródiája (megint a közönség reakciójából következtetve) jobb az eredeti műveknél.

Rövid szünetre bocsátotta ezután a házigazda az egybegyűlteket. Aztán, mint az angyal trombitájára, megint megéledt az irodalmi mozgolódás a mikrofon körül. Nagy Koppány Zsolt mielőtt felolvasott volna, megjegyezte, hogy nagyképűség lenne részéről díjnyertes regényéből felolvasni, ezért egy régebbi írását hozta. Közepes humorszint megapadt közönséggel. Hadúrra, azaz György Attilára esett ezután a sors. Bár saját bevallása szerint nem volt humoros kedvében, székelyül megírt szövege megtette a várt hatást, nevetni, röhögni lehetett – mindenki kulturáltsága szerint cselekedett is. Ugyanezt a hatást nem érték el viszont Márkus Barbarossa János szövegei, egy-két (talán kötelességből, udvariasságból kibúvó) kuncogáson kívül csend és mocorgás fogadta, majd küldte is helyre a felolvasót. Róla se többet. Szántai János ugyancsak vájt fülűeknek szánt prózája sem aratott osztatlan sikert, azonban a közönség rokonszenvét sikerült megnyernie szövegével. Lövétei Lázár László érdekes ötlettel állt a mikrofonhoz, ő saját szövegének paródiáját olvasta fel: nem lehetett nem díjazni, jóízű nevetéssel fogadtuk. Orbán János Dénes sem kerülhette el a sorra kerülést. Bréda Mester odasúgta ekkor nekem, hogy jó szöveget olvas János, lassan indul, na most, na most. OJD Teakönyvéből olvasott fel egy csáthos novellát, és ha az est első részének fénypontja Székely Csaba volt, úgy a második felének OJD, osztatlan sikert aratott – bár régi, belőtt szöveggel. Fekete Vincének mint utolsó felolvasónak, OJD után nehéz dolga volt. Katonás rommagyaros szövege elcsúszott, de az OJD-reminiszcenciák még mindig ott lebegtek a levegőben, amikor a házigazda ünnepélyesen elbúcsúzott a közönségtől, és lezárta az évet.

Negatívumként hoznám fel azt, hogy túl sok volt az öntömjénezés, önmaguk paródiája. Szinte egyáltalán nem volt kifelé fordulás az elhangzó szövegekben, Kolozsvár szinte magyar kultúr-fővárosként tűnt fel. Ebben jómagam a beltenyészet veszélyét látom, melynek jelei meg is mutatkoztak a jópofázó, transzközép-parodizáló, ám végül is nem fogyasztható szövegekben.
Kolozsváros kicsinyváros, és a beltenyészettel jobban kellene vigyázni. Humorkalászvegásznak indult ugyan a ma este, hatalmas bannerek a falon, előző este ZÁRTKÖRŰ díjkiosztó, de kicsinysége fojtó volt, és csak nagyon jóindulatú és hiperbolikus túlzással nevezhető nem rommagyar vidékinek a ma esti zárórendezvény.

kapcs.

Borsos Lehel: Fotórip a 13 marha vicces estjéről

Pánik fogta el, megragadta az egyik karfát. Megállítani viszont nem tudta a járművet. Négy óra óta már a téren sétáltak. A testvérének pisilnie kell.
Hatezer kilométert utazott, hogy felavassa a kurd iskolát. Ő maga nem kurd, nem török, nem cigány.
A Kossuth téren húgyszag. A kérdés az volt, mikor és hogyan?
„Kivégezték” – következetesen ezt a kifejezést használják. Virágot helyeznek a ház elé meg az íróasztalára.

December 18.-án, hétfőn du. hat órai kezdettel a bukaresti Petőfi Házban mutatják be Ferencz Zsuzsanna Kik és Mik ügyei című könyvét. Házigazda: Bányai Éva. Aki bemutatja: Bogdán Tibor.

kapcs.

Magyary Ágnes: Balkáni tangó török zenére 

Ha tippelni akarsz a 2007-es E-MIL díjkiosztó gála befutóira, és biztosra akarsz menni, lapozd fel az Irodalmi Jelen kolofonját. 2005-ben a lap két szerkesztője díjasodott meg. 2006-ban összesen három szerkesztő és főmunkatárs. De a kolofon kilenc szereplője közül ketten az E-MIL díjkiosztó gáláinak szponzorai is egyben, a „jó ízlés” azt diktálná, hogy 2007-ben a fennmaradó két szerkesztő kapjon díjat. Aztán persze kezdődhet minden elölről.
Ezeket mondta nekem egy bennfentes a gála után, miközben mélyen a szemembe nézett. Ki fogom próbálni.

De hagyjuk a jövőt, nézzük inkább az idei díjazottakat. Kényelembe helyezem magam, jegyzetelek szorgalmasan, van mit. Az Orbán János Dénes E-MIL-elnök által levezényelt esten Irodalmi Jelen Költészeti díjban részesült Karácsonyi Zsolt, A Nagy Kilometrik című verseskönyvéért. (Legalábbis gondolom, hogy ezért: a díjazott kötetek címe teljesen véletlenszerűen hangzott el az esten. Legtöbbször el sem hangzottak. Tudósító [vagyis én!] könyves honlapokon ellenőrzi a szerzők 2006-os kötetcímeit.) Irodalmi Jelen Prózadíj: Kukorelly Endre (Rom. A komonizmus története). Irodalmi Jelen Kritikadíj: Kántor Lajos (Vigyázó szemünk). Avantgarderobe díj: Bereményi Géza. (???) Avantgarderobe díj 2: Csillag István (illusztrátori munkásságáért). Méhes György debütdíj: Noszlopi Botond (Csendrappszódia). Méhes György nagydíj: Szőcs Géza (Liberté 1956). Az E-MIL két újonnan alapított díjjal is meglepte a Toldi vendéglőben jelenlévőket: Mátyás király díjban (!!!) részesült Fodor Sándor. Pelenka díjat vehettek át ezen kívül azok az E-MIL tagok, akiknek 2006-ban gyereke született. Mi volt még? Az esten lendületes gitáros-énekes produkcióval lépett fel Nyeső Mari, közreműködött Márkus Barbarossa János csörömpöléssel (biciklicsengő!) és György Attila kutyaugatással (uáúúú!). A díjazott szerzők műveiből kolozsvári színművészetis hallgatók olvastak fel, végül pedig Bardócz Sándor és zenekara húzta.

„Bár az E-MIL adja át a díjakat ezen az estén, ezek mégsem E-MIL-díjak, hanem támogatók jóvoltából született kitüntetések” – mondta Márkus-Barbarossa János, az E-MIL akkori elnöke a 2005-ös díjkiosztó ünnepségen. (Ezt is egy bennfentestől tudom, s még az interneten is ellenőriztem. Ő, a bennfentes súgta azt is, ami még jön.) Biztosan ezért van, hogy a díjak 2006-ban, ahogy 2005-ben is, erősen – hogy is mondjam finoman – érdekszféra-építő módon kerültek kiosztásra. Belterjesek, na. Ez az észrevétel egyébként egyáltalán nem a művek minőségét vonja kétségbe. Kukorelly Endre, Szőcs Géza vagy Karácsonyi Zsolt teljesítményének minőségét butaság volna vitatni. (Igen-igen, mondtam.) A díjak lólába ott lóg ki, hogy az említettek mind szerepelnek az Irodalmi Jelen kolofonjában. Kántor Lajos, miközben az elmúlt években több fontos, egy-egy korszakot, problémát átfogóan jellemző kötetet tett le az asztalra (Fellegek a város felett – 2004, A kapu – 2004, A Nagyelefánt nyomában – 2005 stb.) éppen egy kevésbé izgalmasan és kevésbé összefüggően szerkesztett, de az Irodalmi Jelennél megjelent kötetre kapott díjat. Csillag István az E-MIL elnökének könyvét, a Búbocskát illusztrálta (többek közt), illetve az E-MIL elnök által vezetett kiadó gyermeklapjának, a Cimborának a grafikusa. Noszlopi Botond verseskönyve is jó, igazán megérdemli az elismerést, bár erős kihívói akadhattak volna debüt-kategóriában. Pl. Vermesser Levente vagy Szabó Róbert Csaba, hogy mást hirtelen ne is mondjunk. Hogy mi szól mégis egyértelműen Noszlopi mellett? Csak nem az, hogy kötete az Erdélyi Híradó és az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában jelent meg? A díjazottak köréből (most már nem mint lóláb) csak Bereményi Géza lóg ki. Ő valamiért nem is jött el a gálára. (Aha, mondtam.)

A lényeg, ha jól értem az egészet: az E-MIL 2006-os díjkiosztó gálája olyan, mint egy sokszereplős Monopoly-játék. Csak nagyobb tétekkel megy. A díjazottak ellen egyenként nem merülhet fel kifogás, legfeljebb egy kicsi. Együtt látva a neveket viszont világos: a sorok zárulnak. Bréda Ferenc (tavalyi Méhes György-nagydíjas) az est egyik tetőpontján „ivócimboránk, szellemi társunk” címkével illette Márkus Barbarossa Jánost. A kompániát pedig, amelyiknek tagja: „irodalmi és egyéb hájakkal megkent társaság”-ként nevezte meg. Belülről, azonosulva hallgatva ezeket a mondatokat: mulatságosak. Kívülről, elfogulatlan hallgatóként: rémületesek. Hát rémülten szaporázok haza a Mikó utcán. Kopog a cipőm.

kapcs.
Szadó Géza: A sorkizárás kultúrája

Milyen is volna, ha a szervezők az Oscar díjosztójának a programját azzal a megjegyzéssel küldenék ki a sajtónak, hogy „kizárólag az Akadémia tagjai vehetnek részt” ezen. Vagy ha a Nobel átadására csakis „a ház népe” nyerne bebocsáttatást.

Valójában így is van ez rendjén: olyan mega-rendezvények ezek, ahová nem teheti be a lábát mindenféle szakadt fazon, büdös koldus és faragatlan nyomoronc. Csakhogy civilizáltan is meg lehet oldani az ilyesmit. Például meghívókat küldünk ki, és szelektálunk. Tehát jó előre eldöntjük, hogy kik jöhetnek be a mi kis hepajunkra. Merthogy nincs nekünk szükségünk közbekiabáló bolondra és bohócra. Továbbá: ha úgy döntünk, hogy az utólag (vagy akár menet közben is) pofázó-pofátlankodó sajtóra sincs szükségünk, hát ezt is alaposan megszűrhetjük. Ám megkockáztatom azt a szerény véleményt, hogy csúnya öngól az ilyesmi. Ha a Nobel-díjosztó vagy az Oscarkodás szervezője lennék, elsősorban azokat a médiahiénákat hívnám meg szeretettel (és kitüntető figyelemmel venném őket körül), akikről eleve tudom, hogy nem számíthatok jóindulatukra vagy megértésükre. A problémásakat és macerásakat imádnám agyon. Mosolyognék, a szemükbe mosolyognék, habár legszívesebben a kést a hátukba nyomnám, és forgatnám nagy kéjelegve. Legyenek ott, és tudósítsanak, mert abból kevesebb probléma leend, mint abból, ha nincsenek jelen az eseményen, és hallomásból véleményeznek, hordanak össze tücsköt-bogarat. Persze, kiszoríthatunk bizonyos lényeket egy díjosztóról azért, mert kevés a hely, és maradnia kell a „mi" csapatunknak. És kizárhatunk azért is, hogy ez a „mi" társaságunk még szorosabban összefonódjék, ne legyen a helyszínen semmiféle zavaró elem, ami a békés, ünnepélyes együttlétet megbolygatná. Sorainkat úgy építhetjük ki leghatékonyabban, ha közben a falanxra gondolunk. Ha egy tömbben maradunk, és az idegen elemet kíméletlenül nyírjuk, tűzzel-vassal irtjuk. De vajon miért nem lehet a sajtónak is megmutatni, hogyan dolgozunk? Miként tudósíthat a lábikrát harapdáló veszett eb arról, amiről eleve eltávolítanák? (Legalábbis a beharangozó szerint.) Javasolom, hogy egy üvegkalitkába tereljék ezt az engedetlenkedő, a különféle levesekbe örökké beleköpködő, kellemetlenkedő állatsereget. Csukjuk őket egy olyan csodálatos dobozba, amely kifelé hangszigetelt, és füstös is, tehát nem látják, és nem hallják az ünnepeltek-ünneplők, hogy mi történik odabent.

Említettem már, hogy szombaton, december 16-án adják át az idei Méhes György-, Irodalmi Jelen- és Avantgarderobe-díjakat? Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának díjkiosztó Gálaestjén, a kolozsvári Toldiban. „Zártkörű rendezvény az E-MIL tagok számára.” Vagy valami ilyesmi.
(Szabadság)

Vele kezdődött. Hogy ő kiverte a taktust az asztalon. Ami volt, egy seprűnyéllel... A kockaköveket odaszállították, hogy combon lőtték, merő véletlen.
Száz szónak is egy a vége: feketén alkalmazott „személyzetet”. Szolgának soha nem mondta volna, még magában sem, Isten a tanúja. Minthogy baloldali. Istenben különben azóta nem hitt, amióta a testvére meghalt skarlátban. Sose kapja el maga az Isten a skarlátot?
Könnyű napja van, még ha be is bőrözött a tó vize, azért gondol ilyen vicceseket.

Kellemes meglepetést okozott Noszlopi Botond Csendrappszódia című kötetének bemutatója, amelyre hétvégén került sor a kolozsvári Bulgakov kávézóban. Az évzáró irodalmi fesztiválon bemutatott mű és szerzője rácáfolt a kevésbé humoros sőt szomorkás könyvbemutatóra utaló beköszöntőre. Amint kiderült a szerző nem csak a versírás művészetét sajátította el bravúrosan, hanem könnyedén és humorral fűszerezve válaszol korban és a költői pályán előtte járó kortársai provokációira. Noszlopi Botond, verseiből felolvasva szerelemről, nőkről, depresszióról, szerepjátékról „a lét lakhatatlanná váló rétegeiről” szóló lírai vallomásait osztotta meg az összegyűlt közönséggel.

Farkas Wellmann Endre költő kérdésére válaszolva elmondta: a nőkről azt gondolom, mint általában az egészséges társadalomban egy egészséges férfi, hogy bizonyos fokig élvezeti cikk, másrészt olyan támaszt és biztonságérzést képes adni, amit máshonnan nem lehet megkapni. Az első ciklusban többnyire a mindenséget író büszke egyén sajátítja ki magának a talajt, ehhez képest megszólaltatom a nőt is, aki szintét az én részem, megpróbálom ebből a szemszögből is megjeleníteni a férfi-nő viszonyt.

„Ez nem egy vidám könyv. A hitetlenség, a visszafogott cinizmus versei ezek, de van bennük bőven önirónia is” – méltatta Noszlopi kötetét Farkas Wellmann Endre. „Arra gondolna az ember, hogy költőnk szomorú, de annyira magabiztosan kezeli ezt az életérzést, akár a tornát. Játszik a formával, szonettet újít, kicsit epigrammásba hajlik, vagy epésbe” – fejtette ki Noszlopi Botond méltatója. Szerkesztését tekintve három típusú verset, szöveget találunk e kötetben, amelyből a Rémálom című ciklust illetve a záró verset emelte ki Farkas Wellmann. A címadó vers egyben kötetzáró is. A Csendrappszódia kemény és érett poéma, egy első kötet lezárásaként nem arra utal, hogy Noszlopi folytatni akarná a versírást, jegyezte meg Orbán János Dénes. A szerző vallomása szerint, prózaírással is kacérkodik, de a versírást sem szándékszik abbahagyni.

„Fiatal költőnek lenni nem könnyű dolog, de a költészetben nincs versenyfutás, többen is megtermékenyíthetik az olvasói befogadás petesejtjeit” – állítja Orbán János Dénes. Nem szárnyszegési szándékkal hangzott el ugyan, de a fiatal költőnek szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy az első kötet még nem jelent semmit, hisz a nagyszámú pályakezdő közül csak kevesen szerepelnek hosszútávon sikeresen az irodalmi porondon. Jelen esetben viszont igazi Helyőrséges könyvről van szó, villoni, rimbaud-i fonalat követő, intellektualitással fűszerezett műről – összegezte Orbán János Dénes.

„Az első vers, amit Noszlopitól olvastam »...akár egy kőrismag« című. Egy induló költőtől ilyent olvasni reveláció. Ennek köszönhetően lépett be Noszlopi Botond a Helyőrség költőiskolába, ami többek között arról szól hogy a gyermeket nevelik, megalázzák, antik mintára. Ugyanakkor verstant kell tanulnia, poétikát, stilisztikát meg más ilyen nem létező tudományokat, stílusimitáció-gyakorlatot, mert azért, hogy megtaláld a saját hangodat, előbb meg kell tanulnod a régiek hangját.”

Az első alkotói periódusban Noszlopontosz fényesen eleget tett ennek a feladatnak – tudhatta meg a közönség Orbán János Dénes beszámolójából. Ezt minőségi versek követték, amelyek a Csendrappszódia című kötet egyharmadát teszik ki. A jelenlévők szerint, Noszlopi hosszabb ideig tartó pesti tartózkodása negatív irányba terelte a költő pályáját. A költő viszont azt vallja, hogy a jó vers megírása egy hosszú tollászkodás eredménye. A tollászkodás olykor tíz évig is eltarthat, míg felcsillan valami és sikerül jó verset írni. „Nem hiszem, hogy jelentősége lenne annak, hogy fizikailag hol tartózkodik a költő, viszont mégiscsak veszteség az, hogy kikerültem abból a baráti körből, amely iskolát teremtett” vallotta Noszlopi.

Bréda Ferenc a neomanierizmus jegyeit véli felfedezni a fiatal szerző verseiben, amelyek a transzközép művelőinek élvonalába emelik a költőt. Magas irodalmiság jellemzi, cizellált költészet, ahol minden centire, milliméterre ki van számítva.

„A véremen utaztok! A véremen utaztok!” – kiáltotta, bár a táskája pénztől dagadt. Harmincöt millió. Úgy értette, élete egyetlen szürrealista vízió, s mivel neki a melodrámából elég, lyukat lőttek a betonba.
Kutyáján vette észre, hogy nem érti a viccet.
Felhívják telefonon, elfelejti rögzíteni a képet, újabban bottal jár.
Articsókát vásárol, elképzeli annak ízét paradicsommártással.
„Milyen erős?” – kérdi.
„Hat megapixel.”

Sigmond István az Irodalmi Jelen regénypályázatának első díját nyerte el a Varjúszerenád című regényével. Orbán János Dénes, az egyik beszélgetőtárs röviden vázolja az Irodalmi Jelen állapotát: 30 ezer példányban jelenik meg, evvel a világon a legnagyobb példányszámú magyar irodalmi hetilap. A reklám után a 70 éves Sigmond Istvánról szól, akinek több mint húsz regénye jelent meg (Kötő József ezt kijavítja később tizenháromra). Orbán az elmúlt évtizedek – elsősorban az erdélyi olvasóközönség és társadalom prüdériájának számlájára írva – elhanyagolt alkotójának mutatja be a szerzőt. Sigmond stílusát sötét prózai világként tárja elénk, ahol az uralkodó eszme az „akasztófahumor”. Fő műve, OJD szerint a most megjelent regény. Ez a kijelentés lesz majd a december 15-i Bulgakovos est egyik csendes vitatémájának az alapja.

A másik beszélgetőtárs Kötő József, a kolozsvári Állami Magyar Színház egykori dramaturgja, aki emlékezetbe idézi az 1979-es évadot. Akkor ismerte meg Sigmond István Szerelemeső darabját, amelynek forgatókönyvét csak 1989-ben mutathatta be a színtársulat. Miért a tíz éves elmaradás? Kötő elsősorban a nyelvet, mint Sigmond alkotó elemét emeli ki, amely egyszerre látvány és gyakorlat. Sigmond Joyce-i vagy Faulkner-i példák nyomán már a Szerelemesőben felborította a lineáris ábrázolásmódot: 1979-es regényében a női főszereplő, Krisztina, belső monológjában mutatja be létérzését, szürrealista képekkel ábrázolva a szomorú, pusztulásra ítélt létet. Mellőzi a szerző a lineáris történet- és létértelmezést. Vertikálisan: lélek, szellem szintű létértelmezést rajzol meg. Krisztina a bezártságban újít, messianisztikus hitvallást vall, a lehetetlenségben gyönyörét leli, átvitt értelemben a nyolcvanas évek értelmetlenségének gyönyörűsége kerül megvilágításba. Abszurditás-ábrázolás, fogalmazhatnánk Kötővel.

Az igazi író monomániás – vallja Kötő, ugyanazt a létérzést boncolgatja minden művében. Az irodalom nem más, mint szörfözés az élet honlapjain – halljuk a következő maximát, az író leskelődik, kukkol valamit, betekint valamibe. Kötő szerint a kukkolás transzcendentális, mert végjáték, a szétzilált, szétesett világot látatja. A végjátékon, a „legyen bármi, mostoha és ostoba”, „tébolyító zene”, „viszolygás”, „hasító fájdalom”, „dobpergés”, „kinyúlás”, „vágy”, „szenvedés, ökölcsapás”-on, agónián keresztül jutunk el a „mennyei harmóniáig, földi erővel”.

A Varjúszerenád ugyanazt a létértelmezését folytatja, amely a Szerelemesőjében is jelentkezett. A gondolatvitel lineáris, részletről-részletre, több csattanóval ábrázolva a „porrá leszel” hangulatot. Ótestamentumi állapot. Mindent a pusztító tűzvész emészt el. Készülő regénye, amyelynek címét Sigmond nem árulta el (annyit tudtunk meg, hogy az Irodalmi Jelen kiadásában fog napvilágot látni) folytatja ezt a létértelmezést, tovább keresve a választ arra a kérdésre, hogyan törhetünk ki közösségként a lelki pusztulásból, az alfa szintből, életünk végjátékából? A kérdés a Varjúszerenádban megválaszolatlan marad – vallja a szerző, a feloldás, a megváltás eljövetele kérdéses.

Prózakölteménynek tartja a művet, OJD „bődületes” kulcsszóval illeti az alkotást. A főhősnő szexuális rabszolgaként egyszerre szerelmes és kiszolgáltatott – a kéjenc férfi főhősnek. Ez a kettőség a regény egyik alapmotívuma. A regény fizikális keretét a falu adja, amely az esemény egyik színtere. Az erdélyi népi misztikus táj, a fonóban egymás irányában elhangzó vallató kérdések, az egyéni és közösségi lét ciklikus végjátéka, ahol sok akadály leküzdése árán tud valaki ivóvízhez jutni – zseniális világábrázolás. A népmesei hős legyőzi a rátámadó farkasokat, az ellenséges vitézeket, megszerzi a vízet, annak ura lesz. Ám ő újabb akadályként lép fel falujában, a forrás birtoklása által más lesz. A víz birtoklása, amely a jungi vízmotívumra céloz, a kollektív tudattalan állapotot jelzi. A víz rituális elemként akadály és a bőség szimbóluma egyszerre. A főhős elérést és akadályt is jelent a víz birtoklására. Személye egyetlen utat jelöl az alapelemhez, a tudattalanhoz.

A lét terminológiája a szexualitás, a kéjgyilkosságok nyelve, a durva erotika felizzó, plasztikus nyelve. Az akadályok, a rítuális szexualitás, a népmesei történetek, a mitológikus, ótestamentumi parabolák filozófiai értelmezését adják a műnek. A Varjúszerenád végjáték, amely transzcendens szintre emeli a létérzést. A szexualitás révén a főhős gyönyörét leli a lehetetlen, „kitömött varjakkal” teli világban. Megérteni a megérthetetlenséget – ez a megalázott ember figurája. Nem menekülni próbál ebből a létből, hanem meg akarja érteni, a tudattalan értelmezésén keresztül ki akar mászni belőle.

A tudatalatti álmokban és víziókban jön vissza, ezek kerülnek elnyomásra a fonóban, az erdélyi falusi közösségi életben. A teremtés egy elhibázott mű – mondja a szerző, mi vagyunk a következmény, folytatjuk az elhibázottságot, amennyiben nem válunk a tudattalan értelmező teremtőivé.

Valami bug van a dologban, az tuti. Szentjánosbogarak karikáznak két keréken, szorgos kis állatok. Engedelmesek. Félnek. Világítanak reggel, délben, este, éjjel, mindig, tele van velük a sztráda. Csinos köntösük boltok ajtóján lóg: jó üzlet. Valakinek.
És íme, lőn, hogy a mindentudó mágusok ezt is képesek véghezvinni: hangyából-miből szó és írás erejével szentjánosbogarat klónoznak. Jó nekik, mondják, így kevesebb az esélye annak, hogy a nagy cserebogarak, füstölgő sárkányok eltapossák őket.

Idős asszonyt láttam a faluban, méretes bundában kászálódott fel a mántinbájkra. Elindult, nehézkesen, hajtott párat a pedálon, majd hirtelen megállt, esetlenül. Zsebéből kivette a vadiúj sárga zekét. Néztem, ahogy küszködik, hogy az ikszikszelles micsodát magára nyúzza. Megsajnáltam: tiszteletbeli sárga. És mi van a kivilágítatlan gyalogosokkal? Akiknek errefelé nem dukál rendes járda, kénytelenek az éjjel is forgalmas főút szélén bandukolni?

Este van. Saint John Bug világít, ezrivel. Valaki nyugodtan fog aludni.

Nem értem: mi az, hogy fizetésképtelen? Talán hogy megszűnik? Most akkor van, vagy lenne Magyar Írószövetség? Azt már rég nem értem, hogy a magyar államtól létezik vagy attól, hogy az írók írnak. Hiába kérdezek gyakorló szerzőket, különösen tekergetik a nyakuk meg a szót. A szót erősen megszűrik mindennapi gondjaik között.

Pedig engem is érint, mindig is érintett – amikor Bukarestben laktam, amikor Stockholmban élem az életem s írom zanzibárjaimat, tehát olyan szerzőként, aki mint a Plútó a Nap körül kering egy centrum körül, amelyikhez csak elméletben tartozik, meg oda ugyanis sohase hívtak. Úgy tartoztam oda, mint ahogy a Ver(e)s Pálné utcában laktam vagy ahogy Párizsba utaztam a kommunista diktatúra alatt...

Szóval én már semmilyen szövetségnek a tagja nem leszek, nem azér'... viszont a fejemben úgy rendeződtek el a dolgok, hogy nemcsak Európa van felosztva Keletre meg Nyugatra, hanem hogy létezik Budapesten a Magyar Írószövetség is. Amelyik most megszűnik (=fizetésképtelen) – Jóisten, mi lesz velem?!

„A szerelem az, amikor ketten a térnek és időnek ugyanazt a pontját akarják szimultán elfoglalni” – mondta egy idő után a medve, de ez a vége felé volt, amikorra a struccok már túl sokat csevegtek, elfogyott a második kávé, el a sör is, és ritkának tetszett a pincérnő menetrendjén asztalunk megállójának frekventáltsága.
Na de kezdjük az elején: Caffé Bulgakov, emeleti barlang, kilenc óra hajszálpontosan és egy irodalmi rendezvény. December 14. Túl hamar érkeztem. (Nem szokásom, sőt! Vajmi tendenciám is ha lenne a pontosságra, most kiveszőfélben érezné magát, újra és újra rájövök ugyanis, hogy hülyeség pontosnak lenni.)

A barlang nem volt már szűz, ugyanis az előző könyvbemutató slusszpoénjaként az előadó és egyben szerző Nagy Koppány Zsolt dedikálta könyvét, és fogadta a lelkes kultúrmacák önkéntes puszijait az E-MIL valamint Bretteres bannerek lepedői alatt.

Mondom, lesen voltam. Vártam a medvét. Hogy mikor jön ki a bokorból. És várta egy sereg, öt másodpercenként bliccelő fotós is, és várták az összegyűlt bennfentesek, várták a kultúrmacák és a mezei érdeklődők.
Rebesgették, az egyórás időtartam utolsó negyedében, hogy már hajtják is, most még a Monostoron van, de már közeledik.

Megérkezvén Szőcs Géza, udvariasan elnézést kért mindannyiunktól és Nagy Koppány Zsolttól kiemelten, merthogy előadótársként nem hallgatta meg őt. És a kölcsönösség jegyében felajánlotta a viszont-meg-nem-hallgatást.
Ezután gyorsan túlestünk egy rövidke versen „A dalok a sétatérről” ciklusból (vagy csak így visszatekintve tűnik rövidnek?), aztán támadtak a struccok! Azok a struccok, melyek talán jövőre lesznek könyvbe kötve, regénybe szedve – a Magvetőnél.

Míg el nem felejtem, Szőcs megígérte, még mielőtt e szemi-szárnyasok reptetésébe kezdett volna, nagyon bájosan, hogy majd abbahagyja a felolvasást mihelyt a mélyen tisztelt publikumon észre veszi, hogy a reflektorfényes félhomály kezdené az unalom határmezsgyéjére szenderíteni.
Ekkor még mosolyogtunk ezen...

Érdekes, hogy mi mindenen nem törik a fejüket a struccok! Nem derült ki, és el is felejtettem megkérdezni a végén, hogy vajon szomorúak-e a struccok? Fáj-e struccnak lenni? Azért a számozott fejezetek kiragadott passzusai közt sejtem, hogy a struccság, a strucc-lét szárnya-nélküliségének tragédiája a vászon, amin sorra szétpukkannak a humor buborékjai.

Egy egész színes kis zsibvásár, hol sakkozik a demokrácia, kibicel a „lábszagú rózsák nemesítője”, órát javítanak a kurvák a „Mulatt Oroszlánok”-ban, kurrognak a vadbékák, szexfűszeges a levegő, mert belekiáltották „Áj fut jú!” meg hogy „Mi a lélek Swartz?” és mimikrizik a rasszizmus. Eközben Kolozsvárra telepítik a szuahélieket, és Szuahéliába a kolozsváriakat, kísérlet gyanánt.

Repülés leckék Albatrosz professzortól, és tanórák hol ringatózva felejtik el az absztrakt szavakat (hisz mindig csak baj van az ilyennel). Problémás például a „szeretet”.
Ilyesféléket gondolnak a struccok, legalábbis ezt közli az a kézirat mit egy kiszáradt medencében talált Szőcs Géza egy aktatáskában, melyből a lapok közé lopózott az enyhén csípős, egészséges Balkán-szag.

Ezzel testületileg elérkezett a társaság a befogadás határait feszegető pontra (valahová csúcsközelségbe az örökkévalóság hegyén) és felébredtek az alvók. Mert kérdez a közönség!
Előjött az alapkérdés, hogy „mi vót/ mi az, ez (mer' nem értem!)?” Még cifrázta és ragozta is tovább a kérdező, mintha nem lettünk volna már így is eléggé elnyűve! „Me' há' a struccok nem is írnak!” És így tovább: „Hogyha szabad kérdezni, ismeri-e a szüleit az író úr?” Persze, valamelyest ki van ez ragadva a szövegkörnyezetből, de azért elhangzott a kérdés. Nem baj, medvénk vette azért a kanyarokat, és elmondta azt, hogy „egy elfelejtett tudás emléke van a struccszárnyakban”, és ettől gondolom én, ahogy azért szomorú struccnak lenni.

Röviden összefoglalva a választ (az alapkérdésre ugye): olvasnivaló!

Nagy Koppány Zsolt Jozefát úr, avagy a regénykedés című kötetének bemutatójával a kolozsvári irodalmi fesztivál újabb szakaszához ért. A jelenlevők türelmetlenül várták a 10 ezer dollárral honorált írói munka történetét. A kezdeti késés, majd a bekonferálás csak fokozta a feszültséget. A magyar nyelvterület legnagyobb példányszámban megjelenő irodalmi lapjának regénypályázatára érkező pályamunkák közül a (nyilvánosság számára máig ismeretlen) zsűritagok két erdélyi szerzőnek ítélték oda az első két díjat. Nagy Koppány a második, Sigmond István pedig a Varjúszerenád című regényéért az első díjat vehette át. A nyári eredményhirdetéskor Orbán János Dénes poénnak szánt mondatokkal tudatta a Jozefát úr, avagy a regénykedés szerzőjével, hogy dicséretet fog kapni. Koppány kellemesen csalódott, és a kolozsvári rendezvényen bevallotta, hogy elégedett a második hellyel, nagyon megtisztelő számára, hogy a díj értékének tekintetében Sigmondot követheti.

A Nagy Koppány Zsolt írói névhasználatához kapcsolódó nehézségek után – tudniillik, hogy egy Koppány Zsolt nevű többkötetes magyarországi író enyhén szólva zavarónak találta az erdélyi szerző jelenlétét a „piacon” – a díjazott alkotó „életművének” ismertetésére került sor. OJD hangsúlyozta, hogy Nagy Koppány első kötetét újra kellett nyomni, humora a legfrissebb művébe is átmentődött, tulajdonképpen egy ikerregényről van szó, rengeteg fantázia és munka van a könyvben.

Burus János Botond szerint „a regényben két regény található, az első erotikusabb, viccesebb, a második az irodalomelméleti”, Jozefát úr termetre úgy néz ki, mint Karácsonyi Zsolt vagy Ármos Loránd. A hasonlatot óriási nevetés fogadta. Ezután Burus részleteket olvasott a műből, majd az életrajzi adatok száraz voltát fűszerezte érdekes adalékokkal: Koppány diktálás után számítógépbe írta F. Bréda Antracit című szövegét vagy hogy az egyik legismertebb internetes kereső 12 oldalon jegyzi a prózaíró nevét, az Arról, hogy milyen nehéz c. kötete pedig kultuszkönyv lett. Burus kérdésére, hogy minek tulajdonítható az egy borító alatt napvilágot látott két regény, Koppány elmondta, hogy az első az Ulpius-ház kiadó felkérésére készült azzal a céllal, hogy felfuttassák a szerző nevét, ezt a szex-témának kellene biztosítania.

Farkas Wellmann Endre arra kérdezett rá, hogy milyen, Kolozsvárhoz kötődő élmények, személyek kaptak helyet a regényben. Koppány válasza: a regény eszmeiségében és humorában kolozsvári, hiszen a regényírói munkát Kolozsváron tanulta, emellett a regény a szerző kivetített én-képe. Később szó esett egy olyan interjúról, amelyben az írót kényelmetlen helyzetbe szerette volna hozni a kérdező, de ő persze sikerrel helytállt. Az interjúról az író a közönség előtt szűkszavúan beszélt, viszont megígérte, hogy a kocsmaasztalnál bővebben szó esik róla. OJD azon kérésére, hogy kritikusként helyezze el művét a kortárs irodalomban a szerző egy megtörtént anekdotát is elmondott: még mielőtt befutott író lett volna, „a bandán kívüliként” (Nagy Koppány) irodalomelméleti megalapozottságú érvrendszerrel hevesen támadta Sántha Attilát és OJD-t. Nagybátyjától egy Esterházy-kötetet kapott ajándékba azzal a tanáccsal, hogy „Ha írni akarsz, akkor valahol itt kell elkezdeni.” Ez Koppányt elkeserítette. Majd előkapva a Sántha-szövegeket tartalmazó Helikont, azt kérdezte tőle „mi a francnak vala ez az egész?” amire a nagybácsi azt javasolta, hogy ha tud, akkor írjon jobbat.

A bemutató Burus János Botond magánlevelének felolvasásával folytatódott, a Nagy Koppány Zsolthoz intézett levél a nemrég megjelent regény kéziratát méltatta. (A regény sorsáról a levélváltáskor még nem tudott senki semmit.) A „bandán kívüli” közönségnek nem volt kérdése (vagy lehet, hogy csak a többször is elhangzott „szűk körben vagyunk” kijelentés hatásának tudható be a bátortalansága), így a szűk kör tagja, F. Bréda törte meg a csendet. Hozzászólására a szerző felolvasással válaszolt.

A rendezvény alatt többször is felmerült az a probléma, hogy nem érintheti-e zavaróan a recepciót, nem akadályozza-e a befogadást az a tény, hogy a regény szereplői közül többen is a szerző baráti körére emlékeztetnek. Nagy Koppány Zsolt úgy véli, hogy ez idővel majd ki fog derülni. „A posztmodern irodalomtudomány nem koncentrál semmire.” Így bonyolultnak ígérkezik annak megítélése, hogy mennyire számít majd az első kötetéhez hasonlóan kultuszkönyvnek a Jozefát úr, avagy a regénykedés című műve is. Ha rengetegen lopják el – mint Burustól az Arról, hogy milyen nehéz című könyvet – akkor bizonyára sikerkönyvvé válhat. Az alapos reklám már megvolt. A bemutató több oldalról világította meg a regény történetét, a jelenlevők érdekes dolgokat hallhattak róla. Érdemes követni milyen sorsa lesz a műnek, Nagy Koppánynak is lehetősége adódott arra, hogy olvasóit befolyásolja: kritikát írhat saját kötetéről.

Sigmond István, Orbán János Dénes

Bemutató előtt: Nagy Koppány Zsolték

közönség a Bulgakovban

Hazajöttem bemutatkozni

Vidáman, mindent bele!

regénykedés

dedikálás

Jól ismeri a helyet, tudja, hova lehet holt testeket rejteni – Ipswitch.
Kedvenc színe a vörös a kedvenc színe, hasba lőtték Tájföldön.
Sosem pasztellszíneket választ, az élénkek képesek indulatot kifejezni.
Tíz évvel ezelőtt görögtüzet gyújtott egy tóban a Sarkkör felett, abból az emlékéből él, csodát látni az egész város kitódult.
A Sarkkör felett a Golf is eltűnik, minek ragaszkodni akkor a földhöz, különben is kié Erdély?

Hatra értem a Filológia Popovici terméhez. Nehéz lett volna váratnom magamra, ugyanis még az is pontos volt, aki netán késni akart. Sebaj, így legalább volt idő elhelyezkedni, bagózni, és bevárni az érdeklődő sereget. Már akik megtalálták a helyszínt.
Végül fél hétre berobogtak a főszereplők is, azaz Kinde Annamária meg Szűcs László. Elhelyezkedtek az asztalnál, Demény Péter pedig azonnal hozzá is látott a faggatózáshoz.

A kötetlen beszélgetésnek egyáltalán nem volt könyvbemutató szaga. Jóformán még unni sem lehetett. Mosolygós, szimpatikus emberek ültek az asztal túlsó felén, akikben nem véltem felfedezni a fellengzős beképzeltséget, mint általában. Sőt.
A másfél órás párbeszéd-készség pillanatra sem lankadt. Ez idő alatt megtudtuk, hogy Kinde Annamária kötetének eredeti címe nem Mondhatatlan volt, s mégcsak nem is szonettkoszorúkat tartalmaz (a szerző tanult barátai szerint a költemények nem felelnek meg a formai elvárásoknak), mint ahogy azt is, hogy a kötetet száz százalékosan váradi produktumnak tervezték: váradi tördelővel, kiadóval, borítótervezővel. (Ez utóbi, amint kiderült, mégsem jött össze, a könyvecske külalalakját végül Könczey Elemér dobta fel a két – szürke – tollpihével.) 

A Váradot ismertetve Szűcs László főszerkesztő elmondta, mi a leghúzósabb tervük: jövőtől havonta jelentkezik a folyóirat. Szűcs, aki maga is szokott néha verset írni, már sokadjára dolgozik Kinde Annamáriával. A Riportnál is kollégák, a Várad is része közös múltjuknak. Továbbá szó esett Kinde Annamária pályafutásáról, az újságírói nehézségekről, a versírás folyamatáról. Hogy valamennyire a könyvbemutató látszatát is megőrizzék, a költőnő felolvasta kedvenc verseit, majd folytatták a társalgást.

Kiderült minden, aminek a nagyváradi kulturális életről ki kellett derülnie. Például az, hogy egyre kevesebben érdeklődnek a kulturális élet iránt. Hiába egyetem, irodalmi körök sora és egy csomó kezdeményezés. Minek a Várad, ha úgyse romániai szerzők írnak bele!

Hogy mért nem szerethet Kolozsvár,
nem tudja azt, csak Orbán János
Dénes, meg a többi titánok:
zsoltok, endrék, attilák, lászlók,
zoltánok, ferencek, egyéb fejedelmek,
lajosok, imrék, gézák, más királyok.

Nehéz olyan könyvbemutatóról írni, amikor a könyv kapcsán ezer dologról lehet beszélni, és ez többé-kevésbé szóba is kerül: ezoterika, filozófia, vallás, matematika, erotika, obszcenitás, (próza)poétika.
Az egyhetes Évadzáró Irodalmi Fesztivál szerda esti vendége Selyem Zsuzsa volt, akinek a 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra című könyvét László Noémi és Orbán János Dénes mutatta be. Kolozsvárott, a Bulgakovban. Orbán János Dénes házigazdaként vezeti fel az estet. A könyvet ínyencségnek nevezi, mivel Selyem Zsuzsa, az erdélyi magyar kritikaírás nagysága e könyvével szépíróvá „romlott”.

László Noémi első kérdése rögtön beavatni próbálja a közönséget. Tudniillik, a 119. zsoltár alapján a könyv, a héber ábécé 22 betűjének megfelelő részei szerint épül fel, és hogy akkor a történet vagy a forma ihlette? Selyem Zsuzsa mindvégig megfontoltan válaszol, olykor meg kitér a kérdés elől. Természetesen a történet volt meg előbb, ami kereste a formáját.

Mindeközben kiderül, hogy Orbán János Dénes, Selyem Zsuzsa és László Noémi évfolyamtársak voltak a Bölcsészkaron magyar-angol szakon. László Noémi a regény szépségét a szintek közötti mozgásban látja a felhőkarcoló parabolája segítségével, éspedig, hogy éppen ki mesél, puzzle-szerű a mű, amit össze kell rakni, és nem mindegy, hogyan olvassa az ember. Selyem Zsuzsa is igazolja ezt: egy történet függ attól, hogy ki meséli el. Nem szívesen nevezné regénynek a könyvet, csak történetnek, egy kísérleti könyvnek, ami keresi a hangot, hogy izgalmasan elmeséljen egy történetet.

László Noémi a címötletre kérdez rá. Selyem Zsuzsa a durvaságot említi, vagyis olyan címet akart, ami közel áll ahhoz a durva történethez, ami behozza az anyagiságot. A történet szerint a főszereplő férfiú kilenc kilót hízott, és amióta nem látták egymást, a nő alig ismeri meg. László Noémi az első prózakötetre viszi át a kérdést Selyem Zsuzsa kapcsán, aki eddig kritikusi munkásságával volt jelen az irodalmi életben. Selyem Zsuzsa szerint meg lehet úszni a dolgokat, hogy egy életen keresztül csak olvas az ember, és ez olyan játék, amikor keressük a nyelvet.

A kortársakra terelődik a szó, Selyem Zsuzsa a szemináriumi dolgozatok olvasásában is örömet lel, mint ahogyan a két kortárs költő (Orbán János Dénes és László Noémi) verseinek olvasásában is. László Noémi Garaczi László Metaxa című könyvéből olvas fel egy passzust, mert szerinte hasonló ez ahhoz, ahogyan egy történet gazdára és formára talál, és Zsuzsa ezt valósította meg ebben a történetben.

Orbán János Dénes szerint ezt a könyvet többször el kell olvasni, és az átlagolvasó akkor sem biztos, hogy megérti. Hiszen itt az írás titkairól sokat tudó szakember szólal meg. Így egy kicsit tudás-fitogtatás is ez a könyv. Miért ne fitogtatná az ember a tudását?! Tehát nagyon fel van adva a lecke. Van benne matematika, filozófia, ezoterika, vallás, erotika, obszcenitás, versszerű szövegrészek. A könyv egyik kritikusa szerint például valószínűleg minden vessző helye ki volt számolva, de ennek ellenére nem érződik rajta ennek a munkának izzadságszaga.

Orbán János Dénes egy játékkal viszi tovább a beszélgetést, ami tegnap elhangzott Balázs Imre József Vidrakönyvének bemutatóján is: mi lenne, ha a szerző, aki kritikus is, saját művéről írna kritikát? Antológia formájában ezt ki lehetne adni. Selyem Zsuzsa bajban lenne, sokat vacillálna a könyvvel kritikusként, ha nem tudná, hogy kísérleti könyvről van szó. Egyébként jó játéknak tartja, és például Benei Zsuzsa nyert is kritikapályázatot a Holminál, saját verseskönyvének kemény kritikájával. Az irodalom belterjessége pedig idegesítő, amikor nem a mondatok számítanak. Azok a művek mozgathatnak meg leginkább, amelyek eddig is az orrunk előtt voltak, de mégsem vettük észre.

A szerző által felolvasott részek is mind ezt igazolják.

kapcs. 

Orbán János Dénes, Selyem Zsuzsa, László Noémi

Fülembe, ide a fülembe susogjátok!

Fehérbe vágott 9 kiló

Selyem Zsuzsa

Piroskák és a fekete farkas (kiégve)

Fahajat, gyömbért kever az aludttejbe, az a reggelije. Visszaemlékszik, amikor '89-ben megjelentek Stockholmban, az a vélemény alakult ki, vannak tehetséges fiatal magyar politikusok.
Azt hallja, Harrarében az előállítási ár negyedéért árusítják a benzint.
A liftben lőtték le.
Képtelen elfogadni, hogy leszavazták. Az utcán tüntet. Parlamenti képviselő.
Képtelen megér. Megcsökött lélekben. Van neki egy embermutatója, abba gyűjti a különleges eseteket.
Félelmetes szovjet lift, rettenetesen csikorog.

A Mentor Könyvkiadó és a Gaudeamus könyvbemutatója Kolozsvárott.
Fodor Sándor: Fülöpke beszámolói
Gyallai Domokos: Rég volt, igaz volt
Horváth Andor: Gólyostoll – Egy értelmiségi jegyzetfüzetéből 1980-82
Páskándi Géza: Tündérek szakácskönyve
Wass Albert: Barackvirág és béke – Elmélkedések, bölcseletek, próféciák

A meséskönyveket Vida Erika, Horváth Andor könyvét Szőcs Katalin, a Wass Albert kötetet Király István mutatja be. Kötetét dedikálja Fodor Sándor és Horváth Andor.
Helyszín: Gaudeamus Könyvesbolt, Szentegyház (Iuliu Maniu) utca, 3. szám
Időpont: december 14., 18 óra

Fodor Sándor: Fülöpke beszámolói
A szerző szinte minden korosztályt derűre hangoló humoros elbeszélése, amelyből kiderül, hogyan látja egy gyerek a felnőtteket, mi minden csoda történhet egy nyári szünidőben, ami épülésünket szolgálhatja még akkor is, ha olykor valamilyen csínyhez kötődik.
A könyvet Căbuz Andrea illusztrációi gazdagítják.

Gyallai Domokos: Rég volt, igaz volt
A kötet Erdély történelmét igyekszik közelebb hozni a 10–14 éves korosztályhoz. A Mátyás királyról, Lórántffy Zsuzsannáról, Rákóczi György és Apafi Mihály fejedelmekről szóló történetek a szereplők személyiségén túl bemutatják a kor nemeseinek és közembereinek szokásvilágát is.
(Căbuz Andrea illusztrációival)

Horváth Andor: Gólyostoll – Egy értelmiségi jegyzetfüzetéből 1980-82
Válogatás azokból a látszólagos, a hazai és világsajtó cikkeit recenzáló írásokból, amelyeknek azokban, az igazság elhallgatására kárhoztatott években, meghatározó szerepük volt az értelmiség másként gondolkodásának megjelenítésére az A Hét című folyóirat hasábjain.

Páskándi Géza: Tündérek szakácskönyve
Páskándi Géza, az „egykori gyerek” verses-mesés könyve négy évtizeddel ezelőtt jelent meg először és utoljára, de azóta sem veszített bájából, varázsából, ma is élvezetes olvasmány, még a gyerekeket okítani-szórakoztatni akaró felnőtteknek is. A szöveg érdemeit Căbuz Annamáriának a gyereklélekhez közelálló színes illusztrációi emelik ki.

Wass Albert: Barackvirág és béke – Elmélkedések, bölcseletek, próféciák – breviárium
Részletek a szerző prózai és lírai műveiből.

Kinde Annamária ötödik verseskönyvét, a Mondhatatlant ma este mutatja be az Erdélyi Terasz Kolozsvárott. A Mondhatatlanról Demény Péter beszélget a szerzővel. Ugyanakkor a Várad című folyóiratot is bemutatja Szűcs László főszerkesztő és Kinde Annamária.

helyszín: Filológia

Popovici terem

időpont: 18 óra

kapcs.

Demeter Szilárd: Ki(nde)mondandó

Gerő Enikő: Félig sikerült dark líra  

Engedelmükkel, ha már mindenképp állati atmoszférában születik a beszámoló, a legmegfelelőbb műfaj a jó öreg fabula lenne. Avagy Orbán János Dénes ötletét továbbgondolva – mese az irodalmi menyétfélékről: amikor a Görény (a Dihor, mert így közismertebb) meghívta füstös barlangjába a Szikár Borzot és a Karcsú Vidrát.

Kezdésként a moderátor, OJD bemutatta a Bulgakovos est meghívottját, és egyből a lényegre terelte a szót, megadva a rendezvény alaphangját. Balázs Imre József Vidrakönyv című, a Koinónia kiadónál pár hete megjelent verseskötetének ismertetését Visky András vállalta. Beszéde a kocsmai környezethez furcsán illeszkedő, irodalmi/szakmai laudáció formáját öltötte magára. A könyv sajátos világát taglalva megemlítődött az én-mítoszok alkotása, és az ezek mögött megbújva létező illetve nem-létező őstörténetek feltárása, feltárhatósága. A mítoszok homályához híven, magyarázatot arra, hogy miért épp a vidrára esett a szerző választása, persze nem kaptunk, de a vidra-szerepnek talán köze van a mindenkori egyén eltűnés-vágyához, így hordozva magában értelmezési lehetőségeit.

A vidra tömör és töredékes történeteiben, a hozzá kapcsolódó lét-helyek/lét-helyzetek viszonyaiban („test úgy lehetünk, ha mozdulatokat teszünk” V. A.) és a visszafogottan lángoló, teremtő nyelvben („hangzás nélkül nem lehet mitológiát teremteni” V. A.) próbál megszületni azon egyszerű, ősi világ, melyben, a kötet méltatója szerint a vidra a jelentések (platóni ideák?) segítségével tud tájékozódni. De a kötet egyik verse is mutatja, mennyire nehéz az ilyen eszmei-érzelmi határkijelölés, hisz olyan az egész, mintha a vidra (láb)nyomait keresnénk a vízben. Visky András szerint mind stiláris formájában, mind téma-világában a verskönyv hasonlatosnak mutatkozik Oravecz Imre Hopik című kötetével.

A folyamatosan zajló, és a laudációt meg-megszakító felolvasások után a mikrofon Orbán János Déneshez került. Első kérdésével OJD a szerzőnek az irodalom terén betöltött kettős, egymástól lényegesen eltérő szerepét szerette volna tisztázni. Pontosabban azt, hogyan fér meg a kettő így egyben, mire természetesen vidra-allegóriával válaszol Balázs Imre József, a költő. Ezután OJD, mivel úgy tudja, hogy irodalmárok saját műveiket nem említik irodalomtörténeti munkákban, felajánlotta, hogy szerkeszt majd egy olyan tanulmánykötetet, melyben különféle szerzők kritizálják saját alkotásaikat, s ott aztán megszólalhat BIJ, a kritikus. A költő BIJ-ről. (Megjegyzem, hogy noha elvileg igaza van OJD-nek, kivétellel szolgálhatok, hiszen csak fel kell ütni a George Călinescu által írt román irodalomtörténet könyvet, és valahol a végén, két rég elfeledett író között találunk egy – persze szerény – bejegyzést magáról G. C.-ról.)

Majd személyes kérésre ízelítőt kaptunk a korábbi kötetekből, hallottunk a zöld Ratuc immár halhatatlan buszsofőrjéről, és a végtelenbe hajló haza(t)érés problematikájáról.
Aztán itt következett az a rész, melyet udvariasabb beszámolók kerülgetnének, mint forró kását, de zöldfülűségemmel védekezve, én nem teszek így, hanem elmesélem, ahogy a Dihor kilenc plusz egy kérdéssel próbára tette a Vidra önismeretét. Vagyis a világ elé tárta, hogy a szerző mennyire nem járatos a vidra-tan tudományos berkeiben. Példásan kiagyalt kelepce, valóban az! Szinte biztosra vettem, hogy, ha ne adj isten, hirtelen fordulna a fegyver, a ravasz Dihort nem lehetne nyakon csípni, mert minden bizonnyal felkészült a görényekből. Még ha csupán büszkeségből is.

A kérdések között pedig ilyenek voltak:
1. Miből van több Romániában?
a) vidrából
b) borzból
c) görényből
d) buszsofőrből

2. Milyen hosszú a vidra vemhességi időszaka?
a) 2 hónap
b) 5 hónap
c) 9 hónap
stb.
… és a korona-kérdés:

10. Hogyan szaporodnak a vidrák?
Aszexuális vagy szexuális módon?

Amikor pedig már szinte mindenki kizárta volna az első változatot, a jól dokumentált OJD fél oldalas szöveget olvasott fel az egyik vidrafajta aszexuális módon történő szaporodási szokásairól. Quod erat demonstrandum, amice.

A vidra-témakör betetőzéseként OJD bevallotta, hogy előző este, mintha totemállat bundájába bújva, beleképzelte magát a vidra-költő helyzetébe, és ezen a talált hangon komponált pár szöveget: a vidráról meg a buszsofőrről; végre valahára megoldva az a „lételemi” kérdést, mely a sofőrök hazajutási-problémájával foglalkozik. Megérdemelt taps, a vendég szerző arcán mosoly. (Zöldfülű örömmel nyugtázom: végre egy felnőtt, érett ízű Bulgakovos rendezvény!)

Továbbra sem értem viszont, hogy Király Zoltán azért kérdezett-e (valamit), mert ezúttal nem ok nélkül akart bekerülni a tudósításokba (mint a múltkor... vagyis mint általában), vagy komolyan gondolta a dolgot, de mindenesetre és ettől függetlenül, kérdésfeltevése említésre méltó. Állati-e az erdélyi magyar irodalom, avagy állati-e az erdélyi magyar irodalom? És sorolta is a kiváló példákat: Egyed Péter, Demény Péter, Kinde Annamária, Láng Zsolt és Bodor Ádám köteteinek címéből. (Akármennyire is kétségbeejtő a hazai helyzet, nem sokkal rosszabb, mint a pesti jelenség, ahol a tollforgatók hada már hosszú évek óta a szoft diktatúráról ír visszaemlékező regényeket, és ha csak lehet, könyörtelenül felboncolja az apák minden fajtáját.)

A keddi Bulgakovos estet végül François Bréda elmaradhatatlan felszólalása zárta, melyben, értelmezésem szerint, bár eléggé szaggatottan, de arra biztatta Balázs Imre Józsefet, költőt és kritikust, hogy a heraldika szellemében („melyben igencsak sok az irodalom” F. B.), egy címer megfestéséhez hasonlóan, vidrák és buszsofőrök beemelésével kovácsolja minél harmonikusabbá (irodalmi) személyiségét. Legalábbis én valami ilyesmit hallottam. Majd legördült a függöny, és olyan „lételemi” kérdések következtek soron, hogy a köteteket, szóval azokat ki viszi haza.

kapcs.
Borsos Lehel: Vidravizsga

December 12-én a kolozsvári Bulgakovban bemutatták
Balázs Imre József Vidrakönyvét (Koinónia)
Beszélgetőtárs: Visky András, a kiadó igazgatója.

Vidramitológia és boncolgatása: Balázs Imre József tréfásra veszi.  

Mosolyogni jó!

Vidrakvíz indul: OJD tíz kérdést tesz fel,
szerinte négyre kapott helyes választ.

Visky is csodálkozik, kiút csak a tetőablak lenne.

Valahogy így csap le aztán...

Következő bemutatókra készülődve (ez itt a reklám helye)

Nem szeretem a sportot. Hogyan lehet nagyobb távolság a pódium egyik szintjétől a másikig, mint a beérkezés vonalán átlépők között? Ha tájfutó barátom több száz versenyzőt rajthoz állító hosszútávtúrára invitál, azt válaszolom, hogy előzzük meg őket, járjuk be a terepet egy héttel korábban. Különben nem látjuk a versenytől az erdőt.

Sportolni nem, de úszni szeretek. Ki hinné, hogy olyan nehéz tájékozódni a tengerben? Mindvégig egy apró görög sziget felé tartottam, de aki távcsővel kísért a partról, elcsodálkozott, mekkora cikk-cakkokat rajzolok közben.
Tudtam, hogy a delfin nem bántja az embert. A parttól másfél órányira azonban túlságosan is nagy erővel fújja ki a levegőt, s miután hosszú ívben átbukik előttem, nem tudom, hol lehet éppen.
Hirtelen megindul felém a széles öböl másik partja. Valami épület közeledik. Bizonyára a fényhatás miatt látszanak tisztábban a körvonalai, gondolom, de akkor enyhén oldalt fordul, és hátul iszonyú vízsugár követi. Sok ezer tonna, holt biztosan gyorsabb, és parancsnoki hídjáról nem látni, hogy valaki úszik a hullámok között.

Soha nem vágyom sportolni. Biciklizni sokszor. Igaz, mostanában autóval indulok kerékpártúrára. Túl nagy a forgalom a közutakon, mintha a városban járnék körbe-körbe. Aztán a Maros völgyében, a Vlegyásza lábánál vagy a Bâlea-tónál felmálházom a csikót: az első csomagtartón a sátor és a hálózsák, a kétoldalt lecsüngő hátsón pedig minden egyéb, ami kell. A hátamon semmi, ez fontos.
Leszállás közben – a Ráró Fejedelemasszony Köveiről – lábbal-hajtós repülőgépemmel átvágtam a felhőkön. Fent szikrázott még a nap a harmatcseppeken, s alattam tejfehér dunyha takarta a völgyet. Ahogy nekilendültem az örvénylő szerpentineknek, pillanatok alatt köd borított el mindent, aztán lassan oszlani kezdett, majd a szokott módon megint fölöttem lebegtek a felhők.
A bicikli csendes, nesztelenül érkezem sokcsillagos szálláshelyemre. Az árokban morgás, az elemlámpa fényénél bozontos farkak csapnak ki a csenevész bozótból. Ráállítom a fókuszt, közelebb osonok. Akkor a két borz villámsebesen nekiiramodik. Egyenesen felém tartanak a lámpa fénykévéjében. Csak annyi időm van, hogy kikapcsoljam az égőt. A borzok sem tudnak már fékezni, egyik bal felől, a másik jobb felől suhan el. Megcsap a szelük.
Az éjszakai záport már altatóként hallgatom a sátorban. Meg-megköszörüli az ég a torkát, pengnek a cseppek a lemálházott kerékpár csővázán.

No eco challenge! Hegymászás viszont igen. Csak egyszer zuhantam nyolc métert. A jég táblákra tört alattam, s a szikla tövében összegyűlt patakba süllyedve a széles darabok tökéletesen felfogták az esést. Meg kellett ígérnem a családnak, hogy nem tanulok meg kötéllel mászni. Így a Lespezi falán is kötél nélkül ereszkedhetek a Călţun-tó partjáig. A menedékházban még mindig remeg a térdem. Te őrült vagy, őrült... – ismételgetem.
Legjobban az alaptábortól számított egynapos túrákat szeretem: hajnal fél négytől hajnali fél négyig. Ez alatt – én sem hittem – be lehet járni oda-vissza a Radnai havasok gerincét, a Parâng vonulatának M betűjét vagy a Retyezát karéját.
A fények. Amikor a nappal egyszerre bukkanunk fel a gerincen. Egyik oldalról ő, a másikon én. Nem ugyanaz a világ a hajnali csillagok alatt, a keleti derengésben, déli verőn, hamvas alkonyatkor vagy a hold világánál. Egyszer láttam valamit egy másik bolygón. Huszonkilencezer év óta akkor állt legközelebb hozzánk a Mars, s a teleszkópban tisztán tündökölt Déli sarkán a jégsüveg. Ugyanígy megdöbbentenek hegyi utamon is a fény által teremtett kontúrvonulatok, szín-erdők, árny-hegyoldalak.

Semmi bajom a sporttal. Nem sok közünk van egymáshoz.

Mikor a könyvet kinyitja, őt látja meg. Előredőlve, tenyérrel támaszkodik bambán. „Úgy nézek ki, akár egy idegbeteg!”
„Úgy néztek ki, mint a zsírosparasztok. Vastag a nyakatok és jóízűen dumáltok.” Fekete bőrkabátban, ezt már magában teszi hozzá, irtózik a másnapi gyűléstől.
Az orvos felhívja, mély lélegzetet vesz. Azt hiszi, a halálhírt közli vele, kihúzták már a drótokat az orrából.
„Lélegezni kezdett.” Van mégis feltámadás.

kelt: Napocán, 11^dik decembrisz 2006

Kedves Emil!

Mivel rég vevém leveled, engedd meg, hogy én kanyarítsak egy-két sort neked. Arról, hogy mint is telnek a napok a napocai száműzetésben. Meg nemcsak arról.

Ebben a téliesnek cseppet sem mondható napocai hétfő estében valami szellemes (spirituál) táplálékra vágyódék, és hát csikorgató éhségem a Bulgakov kávéboltban (Kaffehaus) döntöttem el oltani. Bementem, s mit látok, Emil? Akkora E-MIL benner, hogy majd rám ugrik a falról, meg erősítő, rádiós mikrofon, difuzor, hájtek, cucc pucc. Aki számít, az valahol ott ül a szemeit lelkesen csillogtató közönség között. Vagy a szervezők között. Kedves Emil, nekem is csillogott a szemem, bár meg kell vallanom, nem a Bréda-irodalom iránt érzett repeső vágy, hanem valamiféle szezonális nyavalya facsarta orrom, s facsarja most is, míg e sorokat mártogatom ki a kalamárisból.

Szitakötő, kedves Emil, szitakötő! Körülbelül mint a szárnya a szerencsétlen jószágnak, olyan lapos volt az est. Csak a szokásos. Guru (Bréda Ferenc) egy guriga vécépapírból raktározott zsebébe, trombita, nünüke, tudjuk mi azt. OJD megnyitotta az E-MIL, páholy és egyéb hosszúnevű nemzetességek szervezte irodalmi hetet. Egyben éltette a Gurut, akinek a könyve kerülend bemutatásra. Dedikációról kár álmodni, a könyvből csak mutatóban van példány. Megvenni... ugyan. De mégis van esély a dedikációra, a régi könyvek (hálátlan közönség, nem kapkodták el) megvásárolhatók. Bréda Ferenc saját állítása szerint éjjeli lámpa mellé/alá való a szóban forgó könyv, amely „lektűr, szellemtörténeti susmus” (hájtek ide vagy oda, itt a hallásom cserben hagyott). Aztán Guru felolvasott. Volt pár poén, de Király Zoltán néha akkor is kuncogott, amikor a közönség hallgatott, vagy türelmetlenül szöszmötölt. Mert a figyelem bizony nem volt osztatlan.

Aztán a meghívottat beszéltetni kell, ugye kedves Emil. Az elszállt szitakötőről (AB-ART, Pozsony)
Boros Lóránd és Burus János Botond beszélgetett Guruval. Boros fel is olvasott a könyvből. Azt a részt hagyjuk is inkább. Guru végül is elszólta magát: „ezek reális történetek, egyszerűen csak jól vannak megírva, a filológiát elvégeztem”, „jól van ez így ahogy van. Én vagyok a kapitány, táncolunk, jól van.” Guru szerint. Burus szerint van a könyvben csipetke telenovella (sic!, kedves Emil, szik, majdnem mint a vezetékneved), vígeposz, kiválóan megírt jól sikerült történetek, kisregény.

Laudáció ez a javából.

Az egyre gyakrabban csördülő mobilok között, kedves Emil (nehogy már máshogy szólítsalak, mert valaki rájön a turpiságra), na szóval összeáll lassan, hogy a könyv nőkről, párkapcsolatokról szól. Ibike afféle mitikus nő, mint a szerencsétlenebb egyetemisták életében a házinéni, egyesíti magába a szeretőket, végül szitakötővé alakul az utolsó fejezetben. Satöbbi.

Az ozmozionális és fuzionális (ezekből vajon lehetne természetbarát módon energiát kinyerni, olyan jól hangzik a nevük) egójú Gurut a közönség közül senki sem kérdezte, egyvalaki szólt csak hozzá (már ismert logikájú laudáció), a kör lezárultával pedig nem rohamozták meg könyvvásárlók. Senki, ha látásom meg nem tréfált.

És különben is! Hol volt Király Zoltán? Csendben.

Lapos volt tehát ezen napocai estém. Itt, a monostori beton árnyékában ülve jó uralkodónk sem vidít minket történeteivel, mint hajdanán, mikor még kedve volt. Untam magam egész este, Emil!

Barátod,
Kakas Márton

--------------------
Váradi Nagy Pál

Lövétei Lázár László A névadás öröme című kötete után döntöttem el, hogy verseskötetről ezután nem fogok írni, nem fogok beszélni, nem fogom nyíltan értelmezni, nem rontom el, nem cincálom szét bölcs szavakkal, egyszóval nem. Elolvasom, és ha jó, akkor elvagyok magamnak benne, ha nem, akkor nélküle, kalap.
Ezidáig nem volt nehéz tiszteletben tartani döntésemet, hogy úgy mondjam, nemigen ingereltek megszólalásra a halmozódó opusok, no de.

Frissiben megjelent Kinde Annamária Mondhatatlan című könyve. (Könyv ez bizony, és nem kötet, ha tetszenek érteni.) És az egy dolog, hogy az irodalomtörténetbe ezennel bekerültem, jelentem alássan, mert a címadó ciklust szerénységemnek ajánlotta a szerző, de nem ezért.
Nem ezért készültem egész vasárnap (2006. december 10.), hogy kimondom. Kimondtam. Mégpedig igencsak jó (szövegelő)környezetben mondtam ki. Rákészültem, kicsit izgultam, kimondtam. Előzetes forgatókönyv-egyeztetés nélkül hívott Szűcs László (költő, a Várad folyóirat főszerkesztője, a kötet szerkesztője) „beszélgetésre” Annamari kötetéről, én meg ettem otthon a kefét, ma aztán kimondom, mert. Kimondtam én is, kimondta más is, kimondtuk, elfelé a kötettől és vissza, ha, teszem azt, Szűcs László volt a bábaasszony, akkor én a bögöly szerepét játszottam volna, nem kellett. Mert ez egy ilyen könyv, bizony.

Ott ültünk a Tibor Ernő Galériában, és előre izgultam, hogy jaj, ne az legyen, ami szok lenni, ne már, hogy felolvasunk, meg izé, valaki bemondja az unalmast, borozás, haza, szevasztok, a következőben majd én. Vagy Ady. Nem az lett.

Nagyváradot nagyon megüli a történelem köde, ott lébecolgatunk benne, megfagyott hangok (új, affenét!), mondják a közönség soraiból, narratíva van, narráció nincs. Történetek vannak, történés nincs. Pedig éppen akkor van, amikor mondja, akkor történül, ott, e könyv körül, történülünk, -getünk. Amikor nem, akkor néha felhorgad bennem valami elvisszavágyódás Kolozsvárra, ilyenkor megnézem, hogy az Előretoltak még aktív tagnak tekintenek-e, legalább, langymeleg közösségizés. Ott van a nevem, aktív. Most már itt is van a nevem, Kinde Annamária könyvében, világában, benne vagyok, nyakig.

Ez a könyv, Kinde Annamária Mondhatatlan című könyve az énáltalam utóbbi években olvasott verseskötetek közül az egyik legjobb. A Kinde-könyvem.
Ott a helye a Rilke-összes és Lövétei Lázár Laci-összes mellett. Kimondtam.

----------------------------------------------------------------------------------------------
infó:

Kinde Annamária ötödik verseskönyvét, a Mondhatatlant december 10-én, vasárnap mutatták be Nagyváradon a Tibor Ernő Galériában. A kötet kiadója a Nagyváradi Ady Társaság. Kinde Annamáriának ez az első olyan verseskönyve, amely Nagyváradon jelenik meg.

A kötet az Erdélyi Terasz szervezésében december 13-án, szerdán 18 órától Kolozsvárott is bemutatásra kerül. A Mondhatatlanról Demény Péter beszélget a szerzővel. Ugyanakkor a Várad című folyóiratot is bemutatja Szűcs László főszerkesztő és Kinde Annamária. Helyszín: Filológia, Popovici terem.

---------------------------------------------------------------------------------------------- 

képtár

Elsőnek a király.
Pezsgőt bont, úgy ünnepli a halált, siratja, zokog. Mindenki feláll.
„Lehet örvendeni egy ember halálának?” Nem is volt párttag.
„Megölte a testvérem meg az apám. Lehet!”
Kivándorolnak Amerikába, absztrakt képeket fest. Jéggel hűtik.
Halott szem, bebújik a bőre alá.

Nagyrészt a fociról. Génörökségemben van idevágó rész, lassan egy éve égi lelátókról szemlélődő édesapámnak és még több ideje szintén a menny bajnokságát követő, hajdan ifjúsági válogatottságig jutó öccsének köszönhetően. Kora gyerekkoromban egész jól kezeltem a labdát, mondták az értők, majd valamivel később hívtak is városunk egyik csapatának utánpótlás-neveldéjébe. Addigra viszont (ez már a koraszülöttség „adománya”) ormótlan rövidlátó-szemüveg nyomta orrnyergem – ó, szemüvegkeretek hazai hőskora! –, esett tehát a focikarrier. Ettől még változatlan kedvvel vettem részt az általában összedobott pénzből vásárolt, 16 vagy 35 (kommunista) lejes labdák kicsinálásában – igaz, a gimnázium idején már jóval „kimértebben”, annyira, amennyire akkori szinte-nyolcvan kilóm engedte. Én voltam az atomhátvéd az osztály csapatában is: baba vagy labda, nem nagyon engedtem el magam mellett az ellenfelet.

Mire leküzdöttem hendikepjeimet, a középiskolai évek második felére, azok magukkal vitték a hivatásszerűen űzött sportra vonatkozó aspirációimat is. Ami maradt: egy kis jóízű lábtenisz, tollaslabda vagy pingpong. Na, talán utóbbival kapcsolatban akadtak vajmi törekvéseim (bár lehet, ezek jogosságát árnyalnák a zetelaki nyári írósport-krónikák :-), míg be nem ugrottam egy profi asztalitenisz-edzésre (képzavarral: bokszzsáknak), ahol egyszerűen volt szerencsém alig látni a labda útját (ismét képzavarosan: nem nagyon ütöttem labdába).
Tehetség, adottság, ezek művelése – vontam le a következtetést a hozzávalókra vonatkozóan.

A fentebb említett „visszahúzó tényezők” miatt javarészt viszolyogva jártam testnevelés órákra (sors és az ő iróniája: a húgom később tornatanár lett), értelmetlennek és kínzónak tartottam mindenféle, normának és az osztályzat forrásának minősülő megpróbáltatást, így a különféle gyorsasági rohangálásokat is. Az egyik mezei futóversenyen, amin ezek szerint pionír-kötelességből kellett részt venniük a nem erre valóknak is (valszeg mi voltunk a „kritikus tömeg”), néhány ledöcögött kör után felébredt bennem a dac, és máig sem érthető makacssággal ráhajtottam. Robogtam a gyermekláncfű-tengerben, lejtőn le, dombra fel (ilyen volt a sajátos pálya), a cipőm sokáig levakarhatatlanul sárga volt utána, de egészen az élmezőnybe fújtattam be magam. Nem volt semmi magyarázata ennek, értelme sem sok, de akkor így jött, ezt kellett tennem. Utána egy hétig hadirokkant módjára húztam zoknit is, majd elmúlt. Egy másik konklúzióra azonban, asszem, elegendő volt: kell állóképesség is.

Talán valahogy ez és így az irodalommal is: tehetség, adottság és állóképesség. Kár, hogy a közönség jóval kisebb létszámú és csendesebb (apatikusabb?) ebben a szférában, mint a másik „térfélen” – tán egy tenisz-, biliárd vagy sakkmérkőzés nézőihez hasonlóan. Nem morajlik fel akkor sem (vagy csak múló enyheséggel), ha észreveszi, amint – jobb ügyhöz méltó buzgalommal – összefejelnek helyzetadta felindulásukban a klikkek (általában hangzatos semmik kapcsán), nem fütyül ki egy-egy durva rím- és ritmusszabálytalankodást vagy mondatrendi lest, nem méltatlankodik, ha a kritika – igaz, enyhébben és nem fizikálisan, mint a való (sport)világban – buktat egy-egy játékost (akinek vagy fáj, vagy nem a betartás). Tapsol egy kicsit, ha emlékezetes a találat, de örömrivalgást nem enged(het) meg magának.

Lehetséges közhely, de itt használható: normális körülmények közt lényegében az irodalmi alkotás sem egyéb, mint magánműhelyben kikevert, közönségnek szánt játék. A csapat pedig változó sikerű adogatás egyéni teljesítményekkel.

„Erre gyere, Linda” – mondja a párjának. Botjával veri a rácsot, hogy a félvak öregasszony hallja, merre kell menni. Az irányt. A rács védi a fa törzsét, nem mintha az Odenplanon nyulak járnának. Roffe az, akinek telefonál. Azt mondja, csak a hülye meg Hitler folytat háborút télen. Meg azt is, hogy a magyarok megmutatták, mi tudnának.
Elkeskenyedik a végére. Mer Amanba eljut, de Bagdad... Tanácstalan más szóval.
Idióták! Még az se, hogy szombat van... Vagy vasárnap?

Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy és
Erdélyi Magyar Írók Ligája
helyszín: a Bulgakov kávéház
Kolozsvár, 2006. december 11–17.

program:

hétfő, december 11.
19 óra Bretter György Irodalmi Kör – könyvbemutató: Bréda Ferenc: Az elszállt szitakötő (AB-ART)
beszélgetőtársak: Boros Lóránd és Burus János Botond

kedd, december 12.
19 óra könyvbemutató: Balázs Imre József: Vidrakönyv (Koinónia)
beszélgetőtárs: Visky András

szerda, december 13.
19 óra könyvbemutató: Selyem Zsuzsa: 9 kiló. Történet a 119. zsoltárra (Koinónia)
beszélgetőtárs: László Noémi

csütörtök, december 14.
19 óra könyvbemutató: Nagy Koppány Zsolt: Jozefát úr, avagy a regénykedés (Alexandra–Irodalmi Jelen Könyvek)
beszélgetőtársak: Burus János Botond és Farkas Wellmann Endre
21 óra Szőcs Géza műsora

péntek, december 15.
18 óra könyvbemutató: Noszlopi Botond: Csendrappszódia (Erdélyi Híradó–Irodalmi Jelen Könyvek)
beszélgetőtárs: Farkas Wellmann Endre

19 óra könyvbemutató: Sigmond István: Varjúszerenád (Alexandra–Irodalmi Jelen Könyvek)
beszélgetőtársak: Kötő József, Orbán János Dénes

szombat, december 16.
17 óra Kukorelly Endre szerzői délutánja
beszélgetőtárs: Selyem Zsuzsa

19 óra az Erdélyi Magyar Írók Ligájának díjkiosztó Gálaestje. Az idei Méhes György-, Irodalmi Jelen- és Avantgarderobe-díjak átadása. (Zártkörű rendezvény az E-MIL tagok számára!)
helyszín: Toldi vendéglő

vasárnap, december 17.
18 óra Irodalmi Humorest
fellép: A XIII Marha Légiója
(Burus János Botond, Farkas Wellmann Endre, Fekete Vince, György Attila, Kukorelly Endre, Lakatos Mihály, Lövétei Lázár László, Márkus-Barbarossa János, Molnár Vilmos, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Szántai János, Székely Csaba)
valamint a Szomszédnéni Produkciós Iroda

Ráncolja a homlokát, fejét a jobb kezében tartja. Kacag, nyelve hegye kilóg a félig zárt állkapocsból, töpreng, jobb kéz a hajában. Nem jött meg a Mikulás, rossz gyereknek még virgács sem jár...
A vízben találták meg, a gyerek a hasában. Sötétben fulladt meg, lehűlt anyja méhe, megdermedt körülötte a világ.
Apja nem tudja megmagyarázni, miért bérelt aznap két autót. Nem találják a fegyvert se. Kivégzés volt, ezt a szót használják.
Apja azt mondta: „Mindegy, hogyan ünnepeltek, ám Angyal mindenképpen legyen!” Maga is meghatódik, amikor az belép. Mit belép, be-száll...!

Bréda Ferenc Az elszállt szitakötő című prózakötetét mutatják be Kolozsvárott, a Bretter György Irodalmi Körön december 11-én, hétfőn este 7 órakor. Helyszín: Bulgakov kávéház. A szerzővel Burus János Botond és Boros Lóránd beszélget.

A „Kié Erdély?” örökzöld kérdés megválaszolására gyűltek össze az Éneklő Borz hangos folyóirat szerzői a kolozsvári magyar színház előcsarnokában. Az alkalom adott: a Koinónia karácsonyi könyvvására, december 8.

Nyilvánvaló: a kolozsvári közönség nem hagyhatta ki ezt a rendezvényt! Régóta láthattuk együtt az Éneklő Borz teljes szerzőgárdáját. Tömeg, teltház – és 18 óra előtt pillanatok alatt elfogytak a szabad helyek.

Házigazdaként Tompa Gábor színházigazgató nekiesik a „Kié Erdély?”-nek, egyúttal megüti az irodalmi est alaphangját is: már sejtjük, hogy rengeteget fogunk nevetni, ha így kezdődik. Tompa a jelenlevők tudtára hozza ugyanis, hogy Kányádi Sándorral beszélt pár perce, és a költő mindenkinél gyorsabb volt a válaszadásban: szerinte Erdély az övé! Kevéssel ezután az is kiderül, hogy a „Kié Erdély?” nemcsak ürügy és plakátszöveg, hanem egy magyar és német nyelvű antológia címe is. A nyomdából frissen érkezett kötet az ősborzok (válasz)írásait és Moldvay Katalin fotóit tartalmazza. A Visky által használt ős jelző arra utal, hogy a hangos folyóirat szerzői köre bővült, a kolozsvári felolvasó-esten pedig a friss tagok is bemutatkozhattak: Balázs Imre József és Demény Péter.

Döbbenetes, hogy mennyire zavaró tud lenni a „Kié Erdély?” típusú kérdésfelvetés. A Koinónia plakátjainak a sorsa több mint beszédes. A kiadóigazgató elmondja (persze poénosan tálalva ezt is), hogy többen le próbálták tépni a plakátokat, mivel irredentának minősítették a megközelítési módot. A reklámtépés „veszélye” profitgeneráló ötletet adott a kiadó vezetőjének: irredenta fogkrém forgalmazásával kellene foglalkoznia. A rövid, ám annál derűsebb bevezető után minden felolvasó sajátos módon válaszolta meg a neki szegzett kérdést. A jelenlevők örömére a bemutatkozó est irodalmi performanszba ment át, egymást követték a nevetéshullámok.

Fekete Zsolt – a kiadó felkérésére készített – fényképsorozatával a háttérben és a közönséggel szemben „átbeszélnek egymás között a műfajok, az írás kommunikál a képpel” – és a kiváló szerzőgárda hangulatkeltő felolvasással menekül a „szorítóból”. Balázs Imre József például a pár hete megjelent Vidrakönyvében kirajzolódó magánmitológia felől közelített a kérdéshez. Szerinte a tabuk miatt nehéz arról beszélni, hogy mi a miénk. Viszont egy vidra szabadon szólhat erről. A „Kié Erdély?” reagálásra késztet, ugyanakkor azonban kikerülhetetlen a „ki kinek az áldozata” problémafelvetés is.

Demény Péter enyhe hűlésre hivatkozva ezúttal nem fakadt nótára, hanem csak felolvasott. Visky András megígérte, hogy a következő Demény-kötetet CD-melléklettel látja el a kiadó, a szerző saját előadású slágerválogatásával. Demény számára a körkérdésre adott válasz a mondatok feszültségében jöhetne létre, és izgalmasnak találja, ha egy szövegben nincsenek egyértelmű és könnyen megfogalmazható, igenre vagy nemre egyszerűsíthető válaszok. Bevallása szerint írás közben az „erőtér” kialakítására törekszik.

Salat Levente sokáig meg volt győződve: tudja a választ a „Kié Erdély?” típusú kérdésekre. Csakhogy egy ideje az az egyre bizonyosabb, hogy mindez miként válik majd egyértelművé. (Bizonyára nem a politika fogja tisztán megfogalmazni.) Rövid eszmefuttatása után felolvasta a Magyarosaurus Dacusról is elmélkedő, A győző hajdúk című szövegét.

Megállás nincs! Láng Zsolt A kondér című írásával lepte meg a közönséget, és értelmezte újra a magyar valamint az együttélés kifejezések jelentését. A jelenlévők harsány nevetéssel jutalmazták produkcióját. Néhány passzust különösképpen: „Minden nagy és előremutató dolgot magyarok találtak ki. Jézustól Teller Edéig mindenki magyar volt. Mondhatjuk Marx Károlyt is, meg a Tőkét.” „A cigányok, bár nem tősgyökeresek, kultúrát hoztak, könyvet, nyomdákat, kanálist [...] halhólyagból készült óvszert; óvszerük volt, ennek ellenére városaikba nem engedtek be idegent.”

Selyem Zsuzsa Broken című szövege ún. tört angolsággal próbál megközelíteni kényes szituációkat. Ilyen például a kettős állampolgárságról való szavazás. Csakhogy ez a szöveg a „Kié Erdély?” kérdésre is válaszként szolgálhat, nyugodtan ráhúzható.
Az estet Kovács András Ferenc felolvasása zárta, és ő aztán alaposan megmozgatta az utolsó arcizmokat is! KAF még azokat is nevetésre bírta, akik addig apró mosolyig sem jutottak el. Az Überallesbadeni nyelvtanászok mindenkit földre terítettek. A röhögőgörcsös letaglózás után következhetett volna némi ráadás, visszataps. Ha már színházban vagyunk.

Ember legyen a talpán, aki a felolvasás után meg tudja válaszolni a plakát, illetve az antológia provokatívnak tűnő kérdését. A rendezvény persze nem csupán szórakozási lehetőséget nyújtott, hanem a karácsonyi ajándékvásárlást is megkönnyítette. Visky András az Éneklő Borz könyvek sorozat kötetein kívül más kiadványokra is felhívta a könyvbarátok figyelmét: Andrei Pleşu Angyalok című művét Székely Melinda fordította, Marius Tabacu pedig Bodor Ádám Sinistra körzetét ültette át románra. Az est zárásaként ki-ki kedvére válogathatott a kiállított dobozokból (olcsó) könyvet, vagy vásárolhatott az újabb kiadványokból, a szerzők pedig dedikálták műveiket.

A tuti választ Kányádi adja: „Természetesen az enyém!”
Visky András kontráz: a Koinónia megtartotta első irredenta fogpaszta-reklám akcióját. Teltház, többszáz ember, fergeteges hangulat, VIP-ek. És vitték a könyvet, mint a cukrot. Demény, a közönség őszinte sajnálkozására... ezúttal sem énekelt kuplékat, ellenben KAF fenomenális produkcióval tette próbára a nevetőizmokat. Megtudtuk, hogy Horthy nem is lovagolt be fehér csődörjén Kolozsvárra, ennek ellenére az egyik hősnőt felkapta a nyeregbe. Végső soron... kié is Erdély? BIJ szerint az a fontos, hogy ki mit veszít: a vidra megszívja, de az örvös medve kinyomozza, hogy bizony a vidra kezdte. A központi antikváriumban le akarták szedni az irredenta plakátot. És nem Kányádi, nem az Erdély-tulajdonos próbálkozott.
Péntek este a kolozsvári magyar színházban jártunk – és fotóztunk. 

Koinónia-újdonság: Kié Erdély? Visky András érdekes „hagyományról” beszél: úgy érkezett erre a könyvbemutatóra ez a cím (ismét így történt), hogy egyenesen a nyomdából hozták. Akárcsak a múltkor...

Iszonyatos az akusztikája ennek a helynek! – szabadkozik Tompa Gábor színházigazgató, miközben szakszerűen kiássa ősei csontját, és Házsongárdistákról beszél. Aztán elviharzik az új darab bemutatójára.

Kiadóigazgató nem dicséri portékáját, hanem csak megállapít: Visky András szerint a karácsonyi ajándékok után kajtató kolozsvári magyarság ideális vásárfiát kapott. Kié Erdély? Kényelmetlen kérdést minden k.fa alá!

Bizonyisten! Egy igazi Éneklő Borz nem politizál. Vagyishogy nem úgy. Legalábbis nem akkor. Mindenki az egyetem körüli cirkuszra kíváncsi, ott lóg a kérdés a levegőben. Hát hadd lógjon. A mai ruléz-kérdés: Kié Erdély?

Selyem Zsuzsának egyetlen dilemmája lehet (Visky András szerint) éspedig az, hogy milyen nyelven olvassa fel a konkrét kérdésre szánt, lehetséges válasz-variáns. Végül a tört angol mellett dönt.

Munkamegosztás: a  vidra kijelöli, BIJ vadászterületről értekezik. A hárítás elegáns: inkább nem válaszolna a kérdésre. A vidrának úgyis van már mitológiája, az emberek pedig... nos, ők csak territórium-lények.

Kovács András Ferenc sziporkázik, játszadozik a szavakkal, és előadásmódja olyan, hogy a közönséget ternyérből eteti: mindenki a hasát fogja. Közveszélyes, be kellene tiltani :)

LángZsoltunk, Lángzsoltunk... Ő is sziporkázik. Végső soron cinikus emberbarát. Csak szavakat csereberél. Sorjázza ezeket, a történet pedig nem válik sztorivá. Hanem pofán veri a nagyérdeműt.

Ríliríli-ríli, dísz kájnd of sztóri iz veri fáni. Hogy is mondják az embernek? Men. Megszokja, legyint, boldog. Nekünk legalább van... hogyismondjákunk? Ország... kántri, van kántrink!

Demény Péternek nem jön be a fekete-fehér, igen-nem jellegű játék. Így aztán kideríti, hogy Horthy nem is lovagolt be, vagy ha mégis, akkkor ő is ott bőghetett volna. Sőt... akár fehér ló is lehetne – mosolygunk.

Tompa már nagyon elviharozna DulciNéző hívószavára, de még meghallgatja a Koinónia eredményeit. Idén több külföldi kiadó is vásárolt Viskyéktől, lefordították és megjelentették könyveiket.

Kovács András Ferenc a sikeres rendezvény után úgy gondolja, épp ideje.... Szóval az idősebb nemzedéket irtani kell. Kezdi Kányádival, ontja rá a füstöt.

Kántor Lajos elégedetten nyugtázza a Koinónia sikerét.

Visky Erzsébet kiváló háziasszony, mindenhol ott van, intézkedik, kínálja a vendégeket.

Kányádi Sándor az ünnepváró könyves forgatag közepében. Mindenki vele akar beszélgetni, minden fotós őt akarja megörökíteni, az ő mosolyát a címlapra vinni. És ő nem nagyon ellenkezik.

Kovács András Ferenc és Salat Levente kíváncsian hallgatja Cs. Gyimesi Éva észrevételeit. A könyv kiváló ajándék, és ő már beszerezte KAF überalles-ét.

Plakátízű ígéret ellenére sem kaptunk biztos és végleges választ – szerencsére! –, hogy kié Erdély, de az bizonyos, hogy Erdély gyönyörű.

kapcs.

Lemossa a padlót, majd ráhasal – a hidegtől nem érzi az éhséget.
Anyja alacsony termetű, a falu törpéjéhez akarták hozzáadni. Postás, hangja egy kasztrálté.
Díjazzák, bár nem beszél angolul, miközben ezt gondolja: „Milyen fájdalmasan szép...”
El-elmereng azon, hogy az angolnák az Őstengerhez visszavonaglanak.
Huszonöt évet kap, csakis azért, mert lengyel tiszt.
„Nem veszik tudomásul, hogy a két kontingens elvált egymástól.”

Dupla könyvbemutatót szerveztek december 7-én a Phoenix könyvesboltban. A nagy Czé úr tényleg iszonyatosan gonosz lyukba-pincébe száműzte a boltot, de ez más tál tészta. Térerő nincs, és aki hadilábon áll a szűk terekkel meg az ott tömegiszonyt okozó „maroknyi ember” effektussal, annak nem ajánlott a hely. 

Lászlóffy Csaba: A maszk mögötti ájulat (versek) és A cáranyuska álma (három bagatell) című, a budapesti Napkút Kiadónál megjelent köteteit mutatta volna be Király László (ha ott lett volna) és Tibori Szabó Zoltán.

Cs. Gyimesi Éva

Tibori Szabó Zoltán

Lászlóffy Csaba, Cs. Gyimesi Éva

Mózes Attila

Lászlóffy Csaba

Márkos Albert

Mózes Attila, Jancsó Miklós

Szilágyi István, Cs. Gyimesi Éva

 Mózes Attila, Cs. Gyimesi Éva

Lászlóffy Csaba dedikál

A Másnapos Irodalmi Kör (MIK) és az Erdélyi Terasz (ErTe) meghirdeti a Hétpróbás ALMA irodalmi díjat. Pályázhat minden pelyhes tollú, ifjú alkotó. Célunk a kevéssé ismert fiatal, tehetséges, ugyanakkor tanult költők felkutatása és népszerűsítése, szélesebb közönséggel való szembesítése. Az ALMA céljai között szerepel továbbá az indokolatlanul nagy teret hódító szabadvers visszaszorítása is.

A hét próba:
Hét, egyenként 50 sornál nem hosszabb versből álló korpusszal lehet jelentkezni. A verseknek eleget kell tenniük az alább meghatározott formai és tematikus megkötéseknek.
Hét vers, de hét különböző versforma: szapphói strófák, klasszikus epigramma, petrarcai szonett, Shakespeare-szonett, stanzák, hangsúlyos-magyaros strófák, szimultán verselésű strófák (szabadon választott mértékkel).
Hét vers, de hét különböző téma: „a cipőfűző”, „Vivaldi és a szú”, „hazaszeretet”, „Hawking húrjaira”, „kolbász a nagyvárosban”, „szerelmem, Szomália”, „közben”. A témában szereplő szavaknak maguknak is elő kell fordulniuk a vonatkozó versekben.

A zsűri által legjobbnak ítélt pályamunkák publikálásra kerülnek az ErTe honlapján, szerzőiknek pedig a MIK és az ErTe író-olvasó találkozót szervez, mely találkozó keretében a szerző átveheti a Hétpróbás ALMA-díjat, egy almát.

Beküldési határidő: 2007. február 20.

Jelentkezni a MIK-nél illetve az Erdélyi Terasz szerkesztőségénél a következő drótpostacímeken lehet: masnaposok@gmail.com, szggy@yahoo.com. Emellett a MIK és az ErTe honlapján további részletek olvashatók (www.masnaposok.tvn.hu, www.erte.ro).

 

                               Aktuális
                               Líra
                               Másnapos
                               Alkalomra

A tartalomból

Láng Zsolt: Az Ölelőember

Vadászatba kezdtek, és ha megpillantották, elébe rohantak, és földbe vetett lábbal lecövekeltek, várva, hogy megölelje őket, mert az ölelés csak akkor volt hatásos, ha ő ölelt – ha őt ölelték, az semmit sem ért. Ha ő megölelt valakit, akkor bizony néhányszor az is előfordult, hogy nappali fényben hullócsillagokat lehetett látni, és hideg télben is meg lehetett illatozni az ezer kilométerrel délebbre fekvő rét ibolyáit. Kitárták karjukat, vártak, és ha még mindig nem ölelt, akkor a lába elé vetették magukat, vonaglottak, sírtak, rimánkodtak, mindenre képesek voltak. De az Ölelőember csak egyszer ölelt. Nem is tehetett volna másképp, ugyanis annyi embert nem ölelt még. Ha valaki előtte vonaglott, keresztüllépett rajta, mert mennie kellett tovább, hiszen ő volt az Ölelőember.


Caius Licinius Calvus (Kovács András Ferenc műfordításai)

Aeneasunk mamikája, ki mindig s egyre kibabrálsz
Remus utódaival, pártharcokat szítasz megint?
Venus anyánk, örökül Quirinus kutya népe ma tőled
újra kikapta, amit megérdemelt: három kutyát
küldtél rá!... Marakodnak az ősök csontjain ismét,
tépik a megbüdösült, bús koncokat, s egymás farát
bűzölik ők körül, és ki-kiszaglásszák: melyiküknek
kell ma nagyobb hatalom?... Három vadul vadászgató
véreb acsarkodik, ám buta fattyaik is vicsorognak:
száz kutyafalka csahol, csap össze már, csatázik itt,
Róma szivében... A hős Via Sacra vak éjszakáin
hördül, a holdra vonít, dühöng örök, dúlt pártviszály.


Szabó Róbert Csaba: Akármilyen megsemmisülés

A szokásos úton jöttem le reggel, hátul, nem is találkoztam senkivel. Még maradt négy flakon, azt beraktam egy hátizsákba, és elhoztam. Nem maradt ott senki. Azt írta nekem, hogy sokat gondol rám, főleg maszturbáláskor, ezt azonban nem nagyon hiszem, sőt, egy kissé meg is lepett, hogy ilyet ír. Azok után, hogy megkért, költözzem el, minden kissé furcsának hat a szájából, vagy miket beszélek, hát furcsa, hogy ilyeket ír össze.


Vida Gábor: Az ereklye

Történik valami titokzatos dolog a kápolnában éjszakáról éjszakára, ez lett hirtelen városunk legfőbb és talán egyetlen izgalmas beszédtémája, bár ahogy lenni szokott, az emberek mindig többet tudnak mások elbeszéléseiből, hallomásból, mint amennyiért jótállani képesek. Hogy Mirella ott találkozgatna titkos kedvesével, azt vélhetően senki sem vette komolyan. – Ugyan mi szükség volna titokban találkozniuk és éppen ott? – kérdezték a józanabbak. – Miért ne pont ott és titokban? – kérdezték a romantikus lelkűek. – Éppen ott, mert senki sem gondolná! – állították a rosszmájúak. És gyakran sétált arrafelé Mirella is, mint aki nem tud semmiről, és nem érdekli, hogy gyanúba kerül.

Továbbá a Kis Lírai Antológiában válogatást olvashatunk az Udvariatlan szerelem c. antológiából, verset Szepesi Attilától, Fekete Vincétől, Jánk Károlytól, Jánosházy Györgytől, Zakariás Istvántól, Földesi Ferenctől, prózát Szakács István Pétertől, Nagy Pál szócikkét Sütő Andrásról, Fekete J. József tanulmányát Szentkuthy Miklósról, Csizmadia Gabriella írását Bod Péter Leksikonáról, román lapok szemléjét Geréb Zita tollából, deleaturt Veér Farkas Jenőtől. Talált vers: Kosztolányi Dezső: Apám a koporsóban.
www.lato.ro

2006. december 10-én, vasárnap bemutatják Nagyváradon a Tibor Ernő Galériában Kinde Annamária ötödik verseskönyvét, amelynek címe: Mondhatatlan. A kötet kiadója a Nagyváradi Ady Társaság. Kinde Annamáriának ez az első olyan verseskönyve, amely Nagyváradon jelenik meg.
A kötet az Erdélyi Terasz szervezésében december 13-án, szerdán 18 órától Kolozsvárott is bemutatásra kerül. A kötetről Demény Péter beszélget a szerzővel. Ugyanakkor a Várad című folyóiratot is bemutatja Szűcs László főszerkesztő és Kinde Annamária. Helyszín: Filológia, Popovici terem.